Öt évvel ezelőtt vendégeskedett nálunk néhány napig egy ukrán fiú, Igor. Az angoltanárnő szervezésében az osztályával a fiamék osztályát jöttek meglátogatni, hogy megismerjék egymást és a várost, a magyar vendégszeretetet, és gyakorolják az angol nyelvet. A szállást és az ellátást mi szülők biztosítottuk a gyerekek és kísérőtanáraik számára. Igor mellett az egyik tanárnőt, Juliát is a mi családunk látta vendégül, ennek köszönhetően sok időt töltöttünk együtt. Napközben az iskola szervezett számukra közös programokat, esténként pedig én főztem nekik itthon hagyományos magyar vendégváró ételeket – csirkepaprikást nokedlivel, gulyáslevest, túrógombócot – amelyeket nagy lelkesedéssel kóstolgattak. Sokat beszélgettünk az akkori, korlátozott angoltudásunkkal, és nagyon sokat nevettünk. Kellemes társaság voltak, és úgy láttam, hogy ők is jól érezték magukat közöttünk.
Az utolsó együtt töltött nap délutánján a srácok a kertünkben fociztak, ami erre a célra sajnos nem elég nagy, így Igor megkérdezte, nincs-e a közelben valamilyen sportpálya, ahová kimehetnének. Nem az osztálytársakkal együtt, csak ő és az én fiaim. Jól van, gondoltam, végül is kimehetünk együtt a parkba, nincs messze, és van ott több kisebb foci- illetve kosárlabdapálya is. Julia éppen a tanártársaival csinált programot, egyedül viszont nem akartam elengedni a rám bízott vendéggyereket, így az akkor még bölcsődés kislányomat is kézenfogva, Igorral és a két fiammal kisétáltunk a parkba, hogy keressünk egy focipályát.
“A béke kicsiben kezdődik” A teljes bejegyzés megtekintése
engedd magad 