Önmagadról, Gyerekekről

Nagykorú lett a kisfiam

Amikor elsőszülött gyermekem decemberben betöltötte a tizennyolcat, azzal nyugtattam magam, hogy semmi sem változott a 17 éves és 364 napos állapotához képest. De rá kellett jönnöm, hogy ez mégsem egészen igaz. Mert ugyan eddig is jobbára önállóan intézte az ügyeit, de mostantól már formálisan sem kell engedélyt adnom neki semmihez, csak egyszerűen az „anyja neve” rubrikában fogok szerepelni a hivatalos iratokon, mint tájékoztató adat. Kikerültem a képből. Ha úgy dönt, akár el is költözhet a világ másik felébe, és én legfeljebb csak integethetek neki a zsebkendőmmel… Az eszemmel hiába koncentráltam eddig is arra, hogy a gyerekem nem a tulajdonom, egészen más élmény látni és tapasztalni ugyanezt a valóságban is.

“Nagykorú lett a kisfiam” A teljes bejegyzés megtekintése
Önmagadról, Gyerekekről

Hányadik testvér vagy?

Avagy miért hiábavaló azt mondani az elsőnek, hogy lazítson, a középsőnek, hogy ez nem verseny, és a legkisebbnek, hogy fogadjon szót?

Írtam már korábban is arról, milyen erős, láthatatlan kapcsolódás van a szülők és gyermekeik között. Felmenőink nemcsak a genetikájukat osztják meg velünk, hanem az érzéseiket, a teljes élethelyzetüket is. Ráadásként megkapjuk mellé az egész családot, mint meglévő rendszert, minden előnyével és hátrányával egyetemben, ami kikerülhetetlen hatással van az életünkre. Minden egyes nap.

“Hányadik testvér vagy?” A teljes bejegyzés megtekintése

Önmagadról, Gyerekekről

Hátrafelé korcsolyázni – avagy miért nem értem, amit mondasz?

Gimnazista koromban tornaórán időnként korcsolyázni mentünk. Nem voltam különösebben ügyes, mégis nagyon szerettem a jégen siklani, gyorsulni, lassulni, íveket leírni… Csak hátrafelé nem tudtam menni. “Hátrafelé korcsolyázni – avagy miért nem értem, amit mondasz?” A teljes bejegyzés megtekintése