Gimnazista koromban tornaórán időnként korcsolyázni mentünk. Nem voltam különösebben ügyes, mégis nagyon szerettem a jégen siklani, gyorsulni, lassulni, íveket leírni… Csak hátrafelé nem tudtam menni.
Jól esett az arcomon érezni a szél simogatását, élvezni, hogy gyorsabb lehetek, mint amilyen szokás szerint vagyok, kerülgetni a többieket, vagy éppen beléjük ütközni… 😉 Idővel egyre jobban belejöttem, egyre kevesebbszer estem el, de hátrafelé hiába próbáltam elindulni, az nem ment. Csodáltam azokat, akik akár előre, akár hátra tudtak siklani, ahogyan csak akartak. Olyasmi volt ez nekem, amiről azt éreztem, túl nagy dolog ahhoz, hogy én képes legyek rá. De azért folyvást kérdezgettem a tanárnőt, hogy hogyan kell csinálni, mert nem hagyott nyugodni. „Told hátra a sarkadat!” – volt mindig a válasz. Meg is mutatta, ő hogyan csinálja. Megpróbáltam én is, de sajnos hiába. Próbáltam úgy is, hogy csak a lábamat nyújtom hátra, meg úgy is, hogy megdőlök egészen, próbáltam súlyt helyezni a vádlimra, aztán csak a bokámra, próbáltam erőből, próbáltam lendületből… Egyre csak az lett az eredménye, hogy elvesztettem az egyensúlyomat és orra estem. A sorozatos sikertelenség után megdühödtem. Mivel magamra nem akartam haragudni, mert az rossz érzés lett volna, hát a tanárnőre lettem mérges. Hogy lehet ilyen hülyeséget mondani, hogy “told hátra a sarkadat”? Mintha az olyan egyszerű volna! Miért nem lehet rendesen elmagyarázni, hogy mit is kell csinálni? Ő a testnevelő tanár, neki kell tudnia megtanítani! Hát pedagógus az ilyen?? Addig bosszantottam ezzel magamat, amíg el is ment a kedvem a próbálkozástól. Ha ilyen dilettáns módon tanítják a korcsolyázást, hát akkor én nem fogom megtanulni, az biztos!
Eltelt egy év, és úgy hozta az élet, hogy ismét egy jégpályán jártam. Barátokkal körülvéve, csakúgy, mint azelőtt, de most új arcok is voltak közöttük, ugyanis néhány iskolatársammal egy diákcsere program résztvevőiként Németországba utaztunk. A német diákokkal együtt mentünk el korcsolyázni egyik este, csak úgy szórakozásból, és nagyon jól éreztük magunkat. Bolondoztunk, nevettünk, kamaszosan boldogok voltunk. Emlékszem a korcsolyaélek jeget karistoló hangjára, emlékszem a pályát körülvevő hangszórókra, amelyekből szólt a zene, emlékszem a lámpák fényére, amelyektől egyszerre volt több árnyékom a jégen, meg a német diákokra körülöttünk, akik különbözőségükben is annyira hasonlítottak ránk. Annyira felszabadultnak éreztem magam, hogy elfogott az érzés, hogy bármire képes vagyok. És bevillant, hogy megpróbálom újra ezt a hátrafelé dolgot, mert ha nem megy, majd megkérdezem a németeket, ők biztosan el tudják magyarázni, mit kell csinálni! De nem volt szükség arra, hogy megkérdezzem őket. Mert egyszer csak elindultam hátrafelé. Magamtól. Döbbenten. És ujjongva. El voltam képedve, hogy milyen ügyes vagyok – miközben azt is éreztem, hogy ehhez voltaképpen nem is kellett semmilyen ügyesség, hiszen egyáltalán nem nehéz. Annyira magától értetődő volt a mozdulat, nem is értettem, hogy addig hogy a fenébe nem ment? Amikor a barátnőm észrevette, felkiáltott, és bámulattal a hangjában kérdezte: „Nahát, hogy csináltad?!?” – „Hát…” – feleltem, és már előre tisztában voltam vele, milyen abszurd és röhejes is lesz a válaszom: – „Izé… Hátratoltam a sarkamat.”
Azt értettem meg akkor, hogy az igazság egyszerű, csak én bonyolítom túl.
Az, hogy told hátra a sarkadat, azt jelenti, hogy told hátra a sarkadat.
Az, hogy képes vagy rá, azt jelenti, hogy képes vagy rá.
De csak akkor érted meg, ha már ott tartasz. És téged is csak az fog megérteni, aki ugyanabban a helyzetben van benne, mint te.
A megoldás ott van az orrunk előtt, csak túlgondolunk mindent. Az agyalás bajnokai vagyunk. Emberek, akik nem tudják egymásnak elmondani, mit és hogyan kellene tenni, mert mindenki csak azt érti belőle és úgy reagál rá, amennyit és ahogyan az élete pillanatnyi helyzete megenged. Utólag szoktunk rájönni, hogy ja tényleg, hiszen ez pont az, amit már tudtam is, vagy amit anyám/apám/az utálatos főnököm annyit magyarázott nekem… Most már értem!
Neked is csak azt tudom mondani: akármilyen nagy dilemmád is van, bármire is keresed a megoldást – hidd el, hogy már tudod a választ! Nem a német diákok fogják megmondani.
Ha megtenni mégsem vagy képes, akkor nézz mögé, mi lehet az akadálya, hogy nem bírsz továbblépni! Ebben tudok segíteni neked, ha szeretnéd. De tudsz korcsolyázni! Én csak segítek ezt észrevenni.
Ha most nem is érted, amit mondok, egyszer majd fogod. Meghallod majd attól, akitől hallanod kell, és megérted akkor, amikor megértél rá.
.
engedd magad 