A béke kicsiben kezdődik

Öt évvel ezelőtt vendégeskedett nálunk néhány napig egy ukrán fiú, Igor. Az angoltanárnő szervezésében az osztályával a fiamék osztályát jöttek meglátogatni, hogy megismerjék egymást és a várost, a magyar vendégszeretetet, és gyakorolják az angol nyelvet. A szállást és az ellátást mi szülők biztosítottuk a gyerekek és kísérőtanáraik számára. Igor mellett az egyik tanárnőt, Juliát is a mi családunk látta vendégül, ennek köszönhetően sok időt töltöttünk együtt. Napközben az iskola szervezett számukra közös programokat, esténként pedig én főztem nekik itthon hagyományos magyar vendégváró ételeket – csirkepaprikást nokedlivel, gulyáslevest, túrógombócot – amelyeket nagy lelkesedéssel kóstolgattak. Sokat beszélgettünk az akkori, korlátozott angoltudásunkkal, és nagyon sokat nevettünk. Kellemes társaság voltak, és úgy láttam, hogy ők is jól érezték magukat közöttünk.

Az utolsó együtt töltött nap délutánján a srácok a kertünkben fociztak, ami erre a célra sajnos nem elég nagy, így Igor megkérdezte, nincs-e a közelben valamilyen sportpálya, ahová kimehetnének. Nem az osztálytársakkal együtt, csak ő és az én fiaim. Jól van, gondoltam, végül is kimehetünk együtt a parkba, nincs messze, és van ott több kisebb foci- illetve kosárlabdapálya is. Julia éppen a tanártársaival csinált programot, egyedül viszont nem akartam elengedni a rám bízott vendéggyereket, így az akkor még bölcsődés kislányomat is kézenfogva, Igorral és a két fiammal kisétáltunk a parkba, hogy keressünk egy focipályát.

Júniusi koraeste volt, az időjárás pont tökéletes a szabadtéri játékokhoz. A park tele volt élettel. Biciklisek, kutyások, kisgyerekes családok és baráti társaságok sétáltak, játszottak körülöttünk. Tettünk egy nagy kört, hátha találunk szabad helyet, de hiába, minden sportpálya foglalt volt már. Kicsit elszomorodtam, hogy a fiúk nem tudnak utoljára egy jót játszani, de Igornak nem tört meg a lelkesedése. „Álljunk be valakihez!” – mondta, és el is indult bizakodóan az egyik társaság felé. Mi viszont megálltunk. Mert az a csapat, akiket ő kiszemelt magának, csupa cigánygyerekből állt. A megtorpanásunkat érzékelve, a srác visszafordult. „Mi van, nem jöttök?” – kérdezte. „Igor, az a helyzet, hogy izé…” – próbáltam elmondani neki azt, amit voltaképpen szavakba sem tudtam önteni. „Szóval, tudod, mi nem ismerjük őket – mondtam végül. – Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet olyanokkal játszani, akiket nem ismerünk.” Gondoltam, ez így egy politikailag korrekt kijelentés, amiért tudom vállalni a felelősséget, és nem kell feleslegesen olyan dolgokat magyaráznom ennek a fiúnak, amelyeket én sem értek igazán. Igor ekkor őszinte csodálkozással rám nézett, és értetlenkedve azt mondta:

– „Nem ismerjük őket. De gyerekek.”

Aznap ez az ukrán tinédzser tanított nekem valamit.

Ebben a 14 éves fiúban több volt a bölcsesség, mint sok felnőtt emberben, amikor a két fiammal együtt bekéredzkedett a cigánygyerekek közé focizni. Először ők is meglepődtek, pláne, mikor kiderült, hogy Igor nem is tud magyarul, de hamar túlléptek a megdöbbenésen, és aztán lassan a nyelvi korlátokon is. Végül kifejezetten jót játszottak együtt, sötétedéskor pedig jó érzésekkel, szép emlékekkel feltöltődve indultunk haza.

Most, 2022-ben úgy érzem, mintha elfelejtettük volna, hogy mindannyian ugyanolyan gyerekek vagyunk. Tele vagyunk félelemmel és előítélettel egymás iránt, amiket mindenféle magyarázatokkal igyekszünk alátámasztani. Tudományosnak vélt indokokkal távol tartjuk magunkat a világtól, védjük az életünk megszokott kerékvágását, és közben nem vesszük észre, hogy a szilárdnak hitt meggyőződéseink egyre inkább elszigetelnek bennünket egymástól. Könnyebb messziről, látszólag kockázatmentesen ítélkezni egy másik emberről, mint nyitottnak lenni az eltérő szokásokra, gondolatokra, értékrendre – de leginkább a más ember más érzelmeire. Ez azonban csak megosztottsághoz vezet. Így éppen azt nem fogjuk megkapni a világtól, amire a legjobban vágyunk: a szeretetet, az elfogadást, az együttműködést.

Ukrán vagy orosz… Oltott vagy oltatlan, kormánypárti vagy ellenzéki, homo- vagy heteroszexuális… Pedagógus, egészségügyi dolgozó, nagycsaládos, szingli… Mennyivel könnyebb ráakasztani valakire egy címkét, ami kitakarja a mögötte álló embert! Így már gondolkodni sem kell. Amint besorolunk valakit egy, a sajátunktól eltérő kategóriába, már minden okunk megvan arra, hogy távol tartsuk, megkülönböztessük magunkat tőle. Ezek a címkék azonban mind másodrendű nézőpontok.

Elsősorban mindannyian emberek vagyunk.

Aki más, mint én, csak addig lehet félelmetes, csak addig gyűlöletes, amíg ismeretlen. Onnantól kezdve, hogy közelebb megyek hozzá és belenézek a szemébe, megszületik az esély a megismerésre és az elfogadásra. Akkor már észrevehetem, hogy ő is ugyanolyan gyerek, mint én vagyok.

Az előítéleteink védik a világképünket, megvédenek minket az ismeretlentől. De biztos, hogy veszélyben vagyunk? Egyetlen verekedés sem kezdődik úgy, hogy a másik visszaüt. Magunkból kell azt a bizalmat, azt a nyitottságot a többi ember felé sugározni, amit mi is kapni szeretnénk. Elengedni az előítéleteinket annak érdekében, hogy megláthassuk a többiek valódi arcát. A másik ember nem ellenség, egyszerűen csak más. Neki is pont ugyanannyi joga van a világon lenni.

Lehet, hogy most azt mondod, te ugyan nem vagy rasszista, sem homofób, te nem különböztetsz meg senkit a neme, a vallása vagy a bőrszíne alapján. De vajon te is oda tudnál menni mosolyogva azokhoz a gyerekekhez játszani, akikhez ez a 14 éves ukrán fiú bármiféle nehézség nélkül csatlakozott? Be tudnál őszinte nyitottsággal kapcsolódni egy olyan beszélgetésbe, ahol a társaság a tiéddel ellentétes politikai nézeteket vall? Le tudnál ülni kíváncsian és bizalommal telve egy olyan vacsoraasztalhoz húsevőként, ahol a többiek mind vegánok?

A béke itt kezdődik. Kicsiben kezdődik. A megosztottságnak, az ítélkezésnek akkor lesz vége, amikor te már nem ítélkezel.

Nem kell egy csapásra az egész világot megváltani. Elég, ha a közvetlen közelünkben lévőkre másképpen figyelünk. Nyitottan, ítélkezésmentesen. Odamegyünk a másikhoz, a szemébe nézünk, és gondolatban megkérdezzük tőle: „Játszunk együtt?” Aztán megengedjük neki, hogy a ráaggatott címke helyett megmutathassa önmagát. És minél többen tudunk együtt játszani, a világ annál szebb hellyé válik.