Akik ismernek, tudják rólam, hogy szeretem a kávét. Lehetőleg feketén, legfeljebb egy leheletnyi tejjel, hogy érezzem a valódi ízét. Minőségi kávéfőző gépem van otthon, na meg egy French Press is, amiben a cold brew-t készítem nyáron. Van menő Boomerang kávéspoharam, és jelenleg négy különböző kávézóban van törzsvásárlói pontgyűjtő kártyám. Amelyekre már nem fogom az utolsó pecséteket megszerezni. Ugyanis nem iszom több kávét.
Öt héttel ezelőtt, orvosi javaslatra, egy ideiglenesre tervezett diéta idejére egyik napról a másikra abbahagytam a kávéivást. Úgy tudtam, hogy nem vagyok függő – hiszen volt úgy, hogy egy nap csak egy csészével ittam, háromnál többet pedig sohasem. Éppen ezért volt olyan döbbenetes, hogy fizikailag mennyire megviselt az elvonás. Az első kávémentes napomon, úgy ebédidő tájt, megfájdult a fejem, és onnantól kezdve folyamatosan fájt három teljes napon keresztül. Hol jobban, hol kevésbé, de szakadatlanul. Napközben nagyjából annyi energiám volt, hogy a hűtőnek dőlve akár állva is el tudtam volna aludni, éjjel viszont a fejfájás nem hagyott pihenni. Az érzelmeim hőfoka is nagyjából egy téli álomra készülődő sündisznóét idézte… Mintha egy buborékon belül léteztem volna, nem voltam kíváncsi semmire, azt se tudtam, éppen hány óra van, csak aludni kívántam. Aztán egyszer végre csillapodni kezdett a fejfájás, és kezdett belém visszatérni az élet. És most, öt héttel később, kitűnően érzem magam.
Most már minden éjjel jól alszom. Könnyen elalszom, és nem ébredek fel az éjszaka közepén kétszer-háromszor, mint régen. Reggelente szinte magamtól kelek fel, és nem kóválygok percekig azon gondolkodva, milyen nap is van éppen. Napközben, munka közben, nem rohan meg az az érzés, hogy ha nem iszom most azonnal egy kávét, akkor nem fogom tudni folytatni, amit csinálok, pedig régen sokszor volt erre példa. A legmegdöbbentőbb eredmény mégis az, hogy a hormonrendszerem elkezdett visszatalálni az utóbbi hónapokban elveszített egyensúlya felé.
Bevallom, az elmúlt öt hét alatt egyetlenegyszer elcsábultam, és ittam egy Cortadót. Aznap éjjel megint nem tudtam rendesen aludni. Így hát őszintén kimondom: sokkal, de sokkal egészségesebbnek érzem magam kávéivás nélkül! A fogaim is fehérebbek, ráadásul számottevő összeget tudok megspórolni hetente. Csúcs, igaz? 😊 Hát… Csak részben… Mert amint meglátom a férjemet kiülni a teraszra egy csésze gőzölgő feketével a kezében, azonnal sóvárgás tör rám. Valahányszor az utcán kávés papírpohárral a kezében jön velem szembe valaki, kirekesztett nyomorultnak érzem magam.
Minden kétséget kizáróan jobb a szervezetemnek, hogy nem iszom kávét. Akkor miért vágyom rá mégis?
Nem az a kétszer fél deci fekete folyadék hiányzik, amit néha nem is úgy főztek nekem, ahogyan szerettem. Nem a koffeinlöketet nélkülözöm, mert nem vagyok fáradt, hogy fel kellene élénkíteni magam. Nekem minden más hiányzik, amit a kávé képviselt az életemben.
A szépség. Az aranybarna csillogása, a krémréteg a tetején, a finom minta a kávéscsészén, vagy a díszítés, amit a kávézóban a barista alkot a tejhab tetejére… Mindben tudok gyönyörködni.
A társaság, akivel fogyasztom. Ahogyan a férjem karja az enyémhez ér a konyhaasztal felett, ahogyan a kollégáimmal nevetünk a céges büfében, ahogyan a barátnőm szeme csillog a Capuccino felett a kedvenc kávézónkban, meghittséggel tölt el.
A tudás, amit a kávékészítésről szereztem, immár feleslegessé vált. Az, hogy megtanultam, mitől jó a világos pörkölés, hogyan tudom pont megfelelő állagúra őrölni a kávészemeket, miért olyan egyedi a hideg vízzel történő kivonás. Kóstoltam savas, füstös, gyümölcsös, sőt még sós ízjegyű kávékat is. Az a sokszínűség, amit ennek a növénynek a rengeteg féle szárítási, pörkölési és elkészítési módja jelent, lenyűgöz.
Az indok. A kávészünet a pihenést jelenti munka közben. Itthon azt a pár perc saját, felnőtt időt, amit a gyerekeim tiszteletben tartanak. Kávézni a legjobb ürügy a találkozásra, hogy a barátnőmmel megbeszélhessük az élet nagy dolgait. Az első kávé az első kapcsolódás valakihez, akit még nem ismerek.
A valahová tartozás. Közösséget alkotok a kávészerető emberekkel. Vannak a tejeskávésok és a feketekávésok, a klasszikus és az újhullámos kávésok, a laikusok és a kávéhoz igazán értők – bármelyikükhöz tudok kapcsolódni. Sőt, azt is megéltem, milyen törzsvendégnek lenni, akinek a barista szavak nélkül is a kedvencét főzi.
A rutin biztonsága. A reggeli és a délutáni kávé: két biztos pillanat az adott napban, akkor is, ha minden más a feje tetejére állt. Egy ismeretlen helyen, ha mást nem is fogyasztok, a kávét elfogadom. Tudom, hogy mit várhatok tőle. A kávé olyasvalami, amiben bízhatok, ami el tud helyezni engem a világban.
Egy csésze kávé tengernyi érzést tolmácsol. A szeretet, a kifinomultság, az igényesség, a stílus világszerte elismert kifejeződése. Jelképezheti a hagyománytiszteletet és az újdonságok iránti vágyat, a gondoskodást és az önállóságot egyaránt, ezen túlmenően mindenkinek egyéni üzenetet is hordoz.
Igenis függő vagyok, láttam be keserűen. A testem a koffeinhez, a lelkem a kávéhoz kapcsolódó érzésekhez kötődik. Ha ezek mind eltűnnek az életemből, az olyan, mintha kicsúszna a szőnyeg a lábam alól. Mert az, ahogyan, amikor és amiért iszom a kávét, meghatároz engem. – Korábban legalábbis így volt. Amikor lemondtam a kávéról, hirtelen nem tudtam, mi is van… Eltűntek a jelzőim. Olyan elveszettnek éreztem magam, mint egy kisgyerek, akitől elvették a játékát. Noha éppen én vettem el azt saját magamtól.
Ki vagyok én kávé nélkül?
Újra kellett definiálnom magam.
Elárulom a sztori végét: mostanra már nem zavar, hogy én nem iszom kávét, mások pedig igen. Azért írtam meg ezt a történetet, mert számtalan egyéb dolog van a kávéiváson túl, amire ugyanilyen feleslegesen szoktatjuk rá magunkat. Nemcsak a dohányzásról beszélek, hanem az apró, észrevétlen kis hülyeségekről, amelyek kezdetben nem tűnnek többnek egy pillanatnyi szeszélynél, idővel azonban annyira belegyökereznek az életünkbe, hogy nem tudjuk azt nélkülük elképzelni. Sok apró mozaikdarabkából építjük fel az életünket, önmagunkat, és próbáljuk a töredékeket együtt szemlélni – és sokszor nem vesszük észre, hogy mindez csak kirakat. Azok a mozaikdarabkák, amiből az életünket összerakjuk, mind csak viszonyítási pontok.
Mi történik olyankor, ha az egyik részlet eltűnik a szépen kirakott mozaikképemről? Ott lesz egy apró lyuk a helyén, egy kicsinyke üresség. Emberi mivoltunkhoz hozzátartozik, hogy a hiányt azonnal be akarjuk foltozni, így eleinte én is azon töprengtem, hogy mivel tudnám „pótolni” a kávéivást. Csakhogy ez sajnos tévútra visz. A pótcselekvés ugyanolyan függővé tesz, mint az eredeti. Tudom, hogy abbahagyhatnék bármi mást is a kávézáson kívül, akkor is ugyanez az elveszettség-érzés jelenne meg. Nem az a fontos tehát, hogy betöltsem a hiányt. Arra kell rálátnom, hogy a hiány valójában nem is létezik. Ahelyett, hogy befoltozni akarnám a lyukat, inkább keresztülpillantok rajta – mert ott, a mozaikon túl, megláthatom valódi önmagamat. Azt, akinek nincs szüksége nemhogy kávéra, de semmi másra sem a létezéshez.
Nincs hiány. Csak én vagyok.
Az életünk minden egyes momentumához, minden egyes mozaikdarabkájához milliónyi, nyílt és rejtett érzelemmel kötődünk. Ezért olyan nehéz bármiről lemondani, bármiről is leszokni. Mert azt gondoljuk magunkban: „Ha ezt vagy azt nem csinálnám, az már nem is én lennék.” Pedig dehogynem! Akkor lennél csak önmagad igazán, ha engednéd széttöredezni az önmagadról épített mesterséges képet! Ami ugyan megszokott és biztonságos – de vajon mennyi köze van a valósághoz?
Nem arra biztatlak, hogy hagyj fel a kávéivással. Az én hormonrendszeremet a jelek szerint szétzilálja, de lehet, hogy rád nincs ilyen hatással. Abban azonban biztos vagyok, hogy neked is vannak kisebb-nagyobb függőségeid. Valaha hasznosak lehettek, de mostanra már inkább a terhedre vannak. Lehet, hogy fel is ismertél már néhányat közülük, mégis nehezen szabadulsz tőlük. Mi kell ahhoz, hogy fel tudj hagyni velük?
Valld be magadnak, hogy miért szereted őket!
Nem az a fontos, hogy mikkel veszed magad körbe, hanem hogy el tudod-e őket könnyedén engedni. Észre tudod-e venni egy-egy mozaikdarabkáról, hogy arra többé már nincs szükséged? És ha a felismerés ellenére mégis megtartod, akkor belátod-e, hogy a lyukat, amin keresztül átláthatnál önmagadhoz, te magad tömöd be? Jóllehet, a lemondással nem veszítenéd el a kapcsolódó érzéseket – mert azok belőled fakadnak. Mindig is léteztek és hozzád tartoztak. Ott találod őket, a mozaikon túl.
engedd magad 