Önmagadról

Melyik hangra hallgassak?…

Nemrég láttam egy nagyon mókás reklámot. A főszereplő kap egy bulimeghívást. Hirtelen felbukkanak körülötte saját maga különböző énjei – öten is –, és győzködni kezdik, egyfelől, hogy menjen el, másfelől, hogy maradjon otthon. Miután hősünk elfogyasztja a promotált terméket (egy Balaton szeletet), könnyedén meghozza a döntést. Hahaha, gondoltam. Öten?!? Ez vicces. Az enyémek vagy százan vannak. És nem lehet őket egy szelet csokival leszerelni.

Persze egy próbát megér 😀 Elhatároztam, hogy eszem egy Balaton szeletet, és megnézem, mi történik. A parkból hazafelé menet betértem egy kisboltba, vettem egy étcsokis verziót, és hazafelé úton meg is ettem. Ezután pontosan az történt, amit sejtettem: a belső hangjaim nem hogy elhallgattak volna, még inkább felerősödtek.

Ilyesmiket mondtak:

  1. Finom! Szeretem a nápolyit!
  2. Gyerekkoromban sokkal finomabb volt. Régen minden jobb volt…
  3. Önző vagyok. Magamnak vettem nápolyit, de eszembe sem jutott, hogy a gyerekeimnek is vigyek.
  4. Törődök magammal. Jár nekem a kikapcsolódás, jár nekem egy nápolyi.
  5. Naiv vagyok. Pont azért készítették azt a hülye reklámot, hogy a hatására megvegyem ezt a csokit. Behúztak a csőbe.
  6. Aki ilyen jópofa reklámot készít, attól nem sajnálom a bevételt. Tisztelem a tudást és a kreativitást.
  7. Milyen meggondolatlan vagyok! Nápolyit, éhgyomorra?!? Meg fog ugrani a vércukorszintem. Mire hazaérek, már tiszta idegbeteg leszek!
  8. Felnőtt ember vagyok. Felelősségteljesen döntök az egészségemről. Egy szelet nápolyitól semmi bajom nem lesz.
  9. Vehettem volna kettőt is, vagy akár tízet is, és mindet meg is ehettem volna! Senkinek semmi köze hozzá! Le lehet kopni! Utálom, aki beszól! Utálok mindenkit!!
  10. Szeretem az embereket. Szándékosan vásároltam kisboltban, hogy támogassam a kiskereskedőt. Nagyon kedves fickó volt az eladó.
  11. Felelőtlen vagyok. Az egyesével csomagolt édességek a legdurvábban környezetszennyező termékek közé tartoznak! Ihattam volna helyette egy teát is, otthon, arról is ugyanígy tudnék cikket írni.
  12. Megfontolt és alapos vagyok. Ha cikket akarok írni a Balaton szeletről, akkor az a minimum, hogy meg is kóstoljam. Odafigyelek a részletekre.
  13. Szabályszegő vagyok. Nápolyit eszem az utcán, maszk nélkül! Még jó, hogy nincsenek itt a gyerekeim, mutatnám nekik a rossz példát.
  14. Nem egy nagy durranás ez a Balaton szelet. Ha édességre vágyom, ennél sokkal finomabb és tartalmasabb alternatíva is létezik, ami ráadásul egészségesebb is… Sznob lennék?
  15. Persze ami ennél finomabb és tartalmasabb, az nem is 95 Forintba kerül… Nyilván smucig is vagyok.
  16. Kiadtam 95 Forintot a nagy semmire. Enélkül is tudhattam volna, hogy a hangok nem hallgatnak el, SOHA, SOHA, SOHA!

Amikor a különböző énjeim elkezdtek egymással vitatkozni, az első gondolatom sokáig az volt, hogy vajon melyiküknek lehet igaza. Mostanra azonban már rájöttem, hogy ez nem jó megközelítés. Hiszen mindegyikük ÉN vagyok. A személyiségem – mint mindannyiunké – rendkívül összetett. Nemcsak az öröklött génjeim hozzák létre. Napról napra színesedik, gazdagodik, hiszen minden egyes tapasztalatom hozzátesz valamit.

Úgy szoktam mondani, hogy olyan vagyok, mint a suliban a „6./ b” osztály.

Biztosan te is vissza tudsz emlékezni az egykori osztályodra. Milyen arcok jártak oda? Minden bizonnyal volt közöttük legjobb tanuló, és volt renitens is. Talán volt olyan diák is, aki mindenből viccet csinált, és olyan is, aki minden balhéban benne volt…

Ha én felidézem a hatodik osztályt, az a kép jut eszembe, ahogy az ablak melletti padsorban ülök, balról besüt a délelőtti napfény. Mellettem ül az az osztálytársam, akinek a legszebb a hangja az osztályban, előttem ül az, aki a legpengébb történelemből, mögöttem pedig az, aki többször puskázik a dolgozatíráskor, mint ahányszor nem… Egy színes, eleven, nagyon heterogén társaság voltunk – mégis, mindannyian együtt alkottuk az osztályt. És ha az egyik óráról valamelyik osztálytársunk hiányzott, akkor is ott volt az üres széke. Ott volt a helye. Valamiért éppen távol volt, de ugyanúgy odatartozott, közénk.

A személyiségünk pontosan ugyanilyen. Sokszínű, heterogén, akár egy zsibongó osztály. Egy élő kaleidoszkóp. Tele színes kristályokkal, amelyek különbözőképpen kapcsolódva egymáshoz, különböző megjelenési formákat hoznak létre. A világos és a sötét színek egyenrangúak, együtt hozzák létre azt a harmonikus képet, amit annyira megcsodálunk – és a kép minden forgatással megváltozik, újabb és újabb kompozíciókat tárva a szemünk elé.

Hogy melyik hangnak, melyik diáknak van igaza a sok közül? Természetesen mindegyiknek. A maga módján.

Ugye tudod, mikor van az osztályban hangzavar? Mikor áll fel valamelyik diák a padra, hogy onnan kiabáljon a többieknek? A szünetben.

Amikor nincs a teremben a tanár.

Csak olyankor jut eszembe az a kérdés, hogy vajon melyik hangnak lehet igaza, amikor elfelejtem, hogy én vagyok a tanár.

Amikor félek, amikor fáradt vagyok, amikor kétségbeesem, vagy amikor valami nagyon fáj, olyankor a tanár mindig távol van. Olyankor a kis osztályom tagjai egymást próbálják nyugtatni, egymásnak próbálnak tanácsot adni. Néha össze is vesznek. Olyan egyszerű kérdésekben is, hogy például mit főzzek hétvégén ebédre, vagy hogy melyik fogkrémmel mossak fogat, de olyan összetett dilemmákban is, hogy váltsak-e munkahelyet, vagy hogy beoltassam-e magam… És hiába szájalnak, hiába osztják az észt, pontosan érzem, hogy mindegyik csak egy részét látja a teljes képnek. Csak részigazságok. Mindegyik hangnak éppen ugyanannyira igaza van, minden véleménynek egyaránt van létjogosultsága. Egyenrangúak.

Amikor valamelyik véleményt hangosabbnak, kínzóbbnak hallom a többinél, olyankor a harmónia valamiért felborult. Valakit nem akartam meghallgatni, valakit kiküldtem az osztályból, és most próbál érvényt szerezni a véleményének. Lehet, hogy elsőre jó ötletnek tűnik távol tartani azt a hangot – de az üres szék miatt előbb-utóbb a többiek is feszültté válnak, és elszabadulnak az indulatok.

Semmi mást nem kell ilyenkor tenni, mint megengedni a távoltartott csapattagnak, hogy visszaüljön a helyére. Mert ő is odatartozik. Nélküle nem teljes az osztály.

El kell fogadnom, hogy ő is ott ül. Ettől nem rosszabb lesz az osztályom, hanem teljes egész. Mint az osztályom egyes tagjai, én magam ugyanúgy vagyok felelősségteljes, mint ahogy felelőtlen. Sznob is vagyok, de egyúttal figyelmes, gondoskodó és jópofa is. De bármelyik hangot is engedjem megnyilvánulni magamban, bármekkora is a zsivaj a fejemben, én a tanár vagyok! És teljes szívemből szeretem a színes, zajos, eleven, nagyhangú osztályomat! Ismerem őket jól, hiszen olyan régóta együtt vannak, együtt vagyunk már. Látom bennük a potenciált, amivé fejlődni tudnak, és tudom, hogy sokmindenen keresztül kell még menniük. Engedem nekik, hogy döntéseket hozzanak, és megtapasztalják a döntéseik következményeit.

Nem kell őket csendre intenem, úgysem hallgatnak el soha. És döntéshelyzetben sohasem csak egyetlen helyes megoldás létezik. Nem az a dolgom, hogy hallgassak bármelyik hangra is. Nekem arra kell odafigyelnem, hogy szeretem-e őket eléggé.

Sétálok hazafelé, kidobom a csokipapírt a kukába, és közben mulatok saját magamon.

Ettem egy Balaton szeletet. Na és? Már elmúlt.

.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s