Nagykorú lett a kisfiam

Amikor elsőszülött gyermekem decemberben betöltötte a tizennyolcat, azzal nyugtattam magam, hogy semmi sem változott a 17 éves és 364 napos állapotához képest. De rá kellett jönnöm, hogy ez mégsem egészen igaz. Mert ugyan eddig is jobbára önállóan intézte az ügyeit, de mostantól már formálisan sem kell engedélyt adnom neki semmihez, csak egyszerűen az „anyja neve” rubrikában fogok szerepelni a hivatalos iratokon, mint tájékoztató adat. Kikerültem a képből. Ha úgy dönt, akár el is költözhet a világ másik felébe, és én legfeljebb csak integethetek neki a zsebkendőmmel… Az eszemmel hiába koncentráltam eddig is arra, hogy a gyerekem nem a tulajdonom, egészen más élmény látni és tapasztalni ugyanezt a valóságban is.

Amikor megszületett, helyette kellett gondolkodnom és cselekednem is, az egész élete az én felelősségem volt. Cselekedni aztán egészen hamar megtanult, a gondolkodás viszont még további hosszú ideig rám hárult. Most azonban már egyikre sincs szüksége tőlem. Odáig rendben is van, hogy nincs már a dolgaiba beleszólásom, na de ezt vajon hogy kell csinálni? Mennyire reális elvárás az, hogy egyik napról a másikra abbahagyjam a helyette gondolkodást, amikor, mint a lendkerekes autót, visz tovább a lendület? Iszonyú erőfeszítés kell ahhoz, hogy ne akarjam megmondani neki, mit (ne) csináljon.

A gyerekek akkor tudnak könnyedén leválni a szüleikről és sikeres önálló életbe kezdeni, ha kellően el tudnak távolodni egymástól. Az összes szurkálódás, feleselés, veszekedés ezt készíti elő. Hogy ne legyen az a fészek örökké olyan puha… Hogy ne fájjon annyira elhagyni.

Lehet, hogy elege van abból, hogy napi kétszer „beszólok” neki, de vajon azt tudja, hogy napi százhuszonnégyszer pont hogy visszafogom magam? Ami az ő szemszögéből nézve szekálás, az az én nézőpontom szerint egy némi bölcsességre már szert tett ember jótanácsa. A jótanácsot érdemes megfogadni, de persze semmiképp sem kötelező. A „ne nyúlj a forró sütőhöz” is egy jótanács, ezt elég hamar megtanulja megfogadni egy kisgyerek, de a „ne lógj az oroszóráról” már jóval kevésbé kézzelfogható… Az ilyen üzenetek bajosan mennek át.

Nehéz a szeretteinket békén hagyni, és nem megmondani nekik a tutit. Szinte szétrobban az ember, amikor kívülről azt látja, hogy a másik épp hülyeséget csinál. Holott ezzel tesszük a legjobbat neki. Hagyni kell, hogy hülye legyen. Az én anyukám például hagyta, hogy komoly kérdésekben rossz döntéseket hozzak, mert bízott benne, hogy magamtól is rá fogok jönni, merre kell mennem. Ennek köszönhető, hogy háromszor mentem férjhez, ráadásul nagyon fiatalon kezdtem. Ugyanakkor ennek az eredménye az is, hogy csak az első kettőtől váltam el. Ha nem lett volna az első kettő, minden pozitív és negatív hozadékával együtt, ha nem mehettem volna keresztül mindazon, amit az esküvők, az együttélések és a válások alatt megtapasztaltam, akkor a harmadik férjemben nem ismertem volna fel azt az „Igazit”, akit már egészen máshogyan tudok értékelni. A saját bőrömön éreztem meg, mekkora ajándékot ad az az ember a másiknak, aki hagyja őt szabadnak, saját magának lenni. Csak ilyenkor tud a külső kontroll belsővé változni, az idők folyamán pedig megbízható iránytűvé válni.

A fiamnak sokszor igyekeztem alkalmat adni arra, hogy ezt az iránytűjét megtalálja. 15 éves volt, amikor először bíztam rá a kistestvéreit, amíg mi a férjemmel egy este pár órát házon kívül töltöttünk. És ugyan ketchuppal és majonézzel ették a kakaós csigát aznap vacsorára, mégis féltően felügyelte, esti mesével bújtatta ágyba őket. Mert nem miattam csinálta. Láttam, hogy van saját értékrendje. Ennek egy részét valószínűleg tőlem kapta vagy leste el, de ugyanennyit kapott az apjától, és az őt körülvevő többi embertől is – ráadásul továbbra is alakul és változik. Nem az én érdemem. Az övé, a sajátja. Ő lehet rá büszke.

A gyerekek mindenképpen felnőnek, kibontakoztatják magukból azt, amire születtek, annak ellenére, hogy a szülők hogyan terelgetik őket. Csak idő és türelem kérdése. Hálás vagyok a nagyfiamnak, hogy elviselte a bénázásaimat friss szülőként – mert bármennyire is igyekszem mindig azt nyújtani a gyerekeimnek, amire szükségük van, simán tudok elviselhetetlen hárpia is lenni.

Ugyan van még két kisiskolás gyerekem, néha mégis eszembe jut, hogy vajon mit fogok majd kezdeni magammal, amikor már nem rájuk kell az energiám java részét fordítanom. Ez ijesztő is tud lenni, mert már most érzem azt az űrt, amit hagyni fognak maguk után – ugyanakkor érzékelem azt a hihetetlen felszabadulást is, ami mindezzel együtt jár. Nem kell majd senkinek reggelit készítenem, csak saját magamnak! Azt nézek a tévében, amit akarok! Csak magam után kell takarítanom! Lóghatok órákig a telefonon a barátnőmmel! Nem kell több szülői értekezletre mennem! Ha pár napra el akarok utazni, senkit sem kell beszerveznem gyerekfelügyeletre! Munka után nem kell majd nevelési intézményekbe rohannom, nyugodtan beülhetek egy kávéra valahová, vagy sétálgathatok a városban! AZT CSINÁLOK, AMIT CSAK AKAROK, HA-HA-HA!!!

Ez nagyon hasonló helyzet, mint amikor befejeztem a gimnáziumot. Akkor azt éreztem, hogy a felnőttek levették rólam a kezüket, és ez kicsit aggasztó volt ugyan, de ezzel együtt hatalmas szabadságot is jelentett. Onnantól már mindent csak magam miatt tettem, vagy éppen nem tettem. Most ugyanezt érzem – de ebben már van valami plusz is. A gimnázium után úgy éreztem, szabad vagyok, de valamit tennem kell – most pedig egészen biztosan tudom, hogy már nem kell tennem semmit, viszont közben szabadon érezhetek bármit.

Most azt fogom megtudni, milyen érzés felnőtt gyerek anyjának lenni. Ez is egy szín azon a palettán, amiből az életemet megfestem. És amíg átváltozom kisgyerekesből nagygyerekes anyává, hullámvasutazom a felbukkanó érzelmeimen.

Időnként bőgök is…

mert mégiscsak büszke vagyok, mert amilyen fiatal a gyerekem, én olyan öregnek érzem magam. Mert feleannyit se tudok, mint ő, vagy mert mindent én tanítottam neki. Mert nem kellek már neki, meg mert még mindig kellek neki. Mert tiszta apja és belőlem semmi nincs benne, vagy mert annyira hasonlít rám. Mert el fog menni, vagy mert még mindig itt van.

A bőgés, az fix, csak az oka változik. De sokszor nevetek is. Például amikor az általam főzött vacsorára azt a megjegyzést bírja tenni: „Kinda’ strange… De látom, hogy szeretettel csináltad.”. Még mindig ugyanannyit beszél és mesél, mint korábban, és én ugyanúgy alig értek belőle valamit, mint ahogy régen sem bírtam őt követni… Ez nagyon vicces, jót mulatok saját magamon. Kínomban.

Most, hogy elmúlt 18 éves, törvényileg már nem én vagyok érte a felelős. Saját magának kell vállalnia a döntései következményeit. Jó látni, hogy képes erre. Egészen biztos vagyok benne, hogy el fog rontani ezt-azt, de azt is tudom, hogy nem miattam fogja jól csinálni. És amikor majd valamit nagyon elbaltázik, akkor a számon valószínűleg azt fogom kimondani, némiképp emelt hangerővel, „Hogy lehettél ekkora ökör?!? Amikor én előre megmondtam!…” – de a kezemmel közben kétségkívül simogatni fogom a haját, és törölgetni a könnyeit.

A nagy szabadságom pedig addig fog tartani, amíg egyszercsak azon kapom magam, hogy nagyszülő lettem. És akkor újra főzhetem majd a reggeli kását, nézhetem a tévében a Peppa malacot, takaríthatom a sáros lábnyomokat a szőnyegről, és időnként szülői értekezletre is fogok menni. Hogy a friss szülővé vált gyerekeim kaphassanak egy kis levegőt, és munka után beülhessenek egy kávéra, vagy pár napra elutazhassanak pihenni.

Csak hogy érezzék a törődést.

Mert az nem szűnik meg soha.

A cikk az érintett hozzájárulásával készült.