Tudunk mi öregedni?

Volt már, hogy meglegyintett az öregedés gondolata? Úgy igazán. Talán amikor az ősz hajszálaidat figyelted a tükörben. Amikor a gyereked megszületett – vagy éppen elballagott a gimiből. Amikor rádöbbentél, hogy a munkahelyeden már mindenki fiatalabb nálad. Vagy amikor észrevetted, hogy már nem fog olyan gyorsan az agyad. Vagy csak egyszerűen, valamelyik születésnapodon, ahogyan a gyertyákat nézted a tortán.

Alapvetően utálunk változni, de hanyatlani még inkább rühellünk. Senki nem akar ráncos öreg nénivé (bácsivá) válni, akinek fogytán az ideje. Mint amikor kisgyerekként este nem akartunk lefeküdni. Még akkor is játszani akartunk, amikor már szétestünk a fáradtságtól, és bármit kitaláltunk, csak ne kelljen aludni. Egyszerűen nem hittük el, hogy a nap véget érhet. Mese után még egy mese kellett, azután egy altatódal is, aztán egy pohár víz, orrfújás, még egy ölelés, meg még egy dal, meg még apa is jöjjön vissza egy puszira, csak hosszabbodjon meg a nap, csak ne kelljen elaludni, hiszen annyi élmény vár még, annyi mindent kell még csinálnunk, és ha most elalszunk, nem tudni, mi lesz, mert ennek a napnak vége lesz, és nem tudjuk, mi jön utána.

Felnőttként hasonlóképpen kitalálunk mindent, hogy meghosszabbítsuk a napunkat: hajfestéket, szemránckrémet, alakformáló alsóneműt, szépészeti műtéteket, szupervitaminokat, energiaitalokat… Még a mobilon a selfie is szépítő funkcióval működik, hogy még véletlenül se vegyük észre, hogyan telik az idő. Az este azonban akkor is este, ha felkapcsoljuk a villanyt. Az óra akkor is a pontos időt mutatja, és mi akkor is fáradtak vagyunk, ha a lámpafény bevilágítja a sötétet.

Öregedni, jóllehet, szükséges, tisztességes, természetes dolog. A fiatalság nem elvész, hanem átváltozik. A változást pedig nem kell szenvedésként megélni csak azért, mert valaki más szenved tőle.

Nekem nehéz volt harmincasból negyvenesbe fordulni. Sőt, annak idején nem volt kényelmes óvodásból iskolássá válni sem. Nem akartam kislányból nagylány lenni, aztán elballagni, érettségizni, dolgozni kezdeni, szülővé válni… Ijesztő volt minden változás, egy lépés az ismeretlenbe. De egy idő után rájöttem, hogy az ismeretlen nem rossz, egyszerűen csak ismeretlen – és a változás akkor is megtörténik, ha én nem akarom. Akkor már nem lenne jobb, ha akarnám is?

Akarok 40 éves lenni, mert még nem tudom, hogy az milyen. Érdekes volt pattanásos tinédzsernek lenni, biztos vagyok benne, hogy klimaxos negyvenesnek is ugyanilyen érdekes lesz. A szürkülő hatvanas és a zsugorodó nyolcvanas is én leszek, csakúgy, mint ahogy gyerekként is önmagam voltam. Egyáltalán nem baj, hogy felnőttként már nem férek bele a hintába a játszótéren, mert már nem is kívánok benne hintázni.

Az életem olyan összetett, mint egy festmény, a napjai megannyi ecsetvonás, amelyek összessége adja ki a teljes képet. Nemrég még rózsaszín folt voltam a vásznon, most bordó lettem. Leszek még sötétlila és fekete is, és azok is én leszek. Ugyanannyira én, mint 4 évesen voltam. A teljes kép megrajzolásához minden színre szükség van.

Ahogyan én átalakulok, ugyanígy átalakul körülöttem mindenki. Az egész világ öregszik. Az elmúlást nem lehet megállítani, mert csak így keletkezhet mindig új és új a földön. Régi tövön új virág, régi kertben új bokor, mind a maga idejében. Vannak, akik már előttünk megöregedtek, vannak akik csak utánunk fognak, de mind, akik megszületünk, halálra vagyunk ítélve.

Fáj ez az átalakulás? De még mennyire! Ez azonban nem hiba. A szenvedésben is ott a szépség. Az élet akkor is gyönyörű, amikor tragikus – elég csak Rómeóra és Júliára gondolni.

Ha úgy érzed, hogy a korod előrehaladtával valamit elveszítesz, az csak látszat. Ami egyszer a tiéd volt, az benned van, nem veszíted el soha, csak új élményeket kapsz mellé. Átéled, milyen érzés gyerekkézzel pocsolyában pacsmagolni, milyen felnőttként ugyanazzal a kézzel az autó volánját tekerni, és milyen a már ráncos ujjaiddal az unokád haját fésülgetni. Mindegyik te vagy, nemcsak az egyik vagy a másik! Épp ezért felesleges őket egymáshoz hasonlítani, “jó” és “rossz” címkékkel ellátni, hiszen egyik sem értékesebb a másiknál. A festményeden minden szín rajta lesz, a vakító fehértől a tűzvörösön át a mélyfeketéig. Mind a tiéd. Az életed egésze.

A hanyatlásnak nem kell ijesztőnek lennie, lehet érdekes is, ha megengeded neki. Én barna lány voltam, most őszülök. A kislányom szerint az ősz hajszál nem fehér, hanem ezüst, mint a tündéreké – most tehát épp tündérré változom.

Te hogyan változol? Meg tudod látni, hogy milyen vagy most, valójában? El tudod engedni a korábbi életedet, hogy teret adj a jövőnek, bármilyen is legyen? Ha megteszed, rengeteg új élmény vár, megannyi finom bonbon ( 😉 ).

Engedd magad megöregedni!

Amikor pedig lemegy majd a nap, mi is aludni térünk. Kisgyerekként nem hittük el, hogy alvás után új nap vár – csak a szüleink tudták, hogy igaz. De az éjszakától nem kell félni! A sötétség is szeretetből van szőve. Az estére, a meglassulásra szükség van. Amikor elfáradtunk, térjünk aludni bátran, hiszen ki kell pihennünk ezt az izgalmas napot, ezt a rengeteg ilyen és olyan élményt! Veszünk majd akkor egy mély levegőt, elnyújtózunk, lehunyjuk a szemünket, és egy időre elválunk egymástól.

Másnap pedig új nap virrad. És újra találkozunk.

.