„Anyu, éjszaka bejön a szörny!”

A bátorság nem a félelem hiánya

Amíg a kisfiam nyári táborban volt, a négyéves kislányom egyedül aludt kettőjük közös szobájában. Első este sírva panaszolta, hogy fél elaludni, mert jönnek a szörnyek. Kezdődhetett hát a szörnyvadászat!

Lányom kérésére végignéztem a gyerekszoba zeg-zugait, hol bújhat meg valamilyen gyanús árny, de szerencsére sehol semmi ijesztőt nem találtam. Együtt megnéztük az ajtót-ablakot is, rendesen csukva vannak-e, ugye nem jöhet be rajtuk semmi, ez is rendben volt. Miután a fizikai világban mindent leellenőriztünk, nem volt más hátra, át kellett lépnünk a láthatatlan tartományba.

Megkérdeztem a lányomtól, ugye számára is világos, hogy ebbe a szobába nem jöhet be kívülről semmi? Ha még így is fél (igen), akkor ugye tudja, hogy ezt a félelmet nem kívülről okozza valami, hanem az a saját fejében van? Azt felelte: igen, tudja. De akkor is fél.

Elmeséltem neki, hogy a rossz gondolatokkal (a szörnyekkel a fejünkben) harcolni rendszerint hiábavaló küzdelem. Azt azonban meg tudjuk tenni, hogy a képzeletünket kiszélesítjük, a rémisztő gondolatok mellé beengedünk olyanokat is, amelyek a segítségünkre vannak. Ha a szörny a fejedben van, akkor ő a te műved, magyaráztam neki, és ha a te műved, akkor meg is tudod változtatni.

Hagytam, hogy csukott szemmel elképzelje a szörnyet, akitől először nagyon megrémült. Reszketett, hogy a bestia be fogja őt kapni. Fogtam a fejét, bátorítottam: mellettem biztonságban van, nyugodjon meg, és nézze meg ezt a teremtményt közelebbről, hátha lehet neki valami mást adni, hogy jóllakjon! És amikor a lányom, saját ötlettől vezérelve, egy nagy tál pattogatott kukoricát kínált fel a hívatlan vendégnek, már tudtam, hogy éjszaka nem lesz itt semmi baj. A szörny elfogadta a kukoricát és elkezdte ropogtatni, teljesen ártalmatlan, hétköznapi módon. Érezhetően csökkent bennünk a feszültség. Így már meg is tudtuk őt szólítani. Sikerült észrevenni azt is, hogy a másik kezében egy könyvet szorongat, ráadásul mesekönyvet, mert szereti a meséket. Kiderült, hogy Egonnak hívják, és senkit nem bántana soha. Nem is annyira ijesztő, mondta a lányom, inkább kedves. Megengedte hát neki, hogy a szobában maradjon éjszakára, és a sarokban olvasgasson, amíg el nem álmosodik. Addig még beszélgetni is tudnak – és így egyikük sem érzi egyedül magát.

Amikor leoltottam a lámpát a gyerekszobában és elköszöntem a lányomtól, ő váratlanul felsóhajtott:

„Anyu, bárcsak tényleg itt lenne a szörny!”

Nocsak!

Most akkor van szörny vagy nincs? Félünk vagy nem félünk?

Noha aznap éjjel nem volt ijedelem, másnap újra kezdődött a „félek a szörnytől” mantra. Pár perc alatt az új jövevényt is sikeresen megszelídítettük: Egon mellé csatlakozott Dézi, színes gyöngynyaklánccal és pillangós napszemüveggel, a következő napon pedig Tomi, szalmakalapban és neonzöld szívószálas puncskoktéllal a kezében. Ahogy napról napra gyűltek a szörnyek, egyre kezelhetőbbekké is váltak. Egyre rövidült az az idő, amíg még ijesztőnek látszottak, a kislányom pedig egyre magabiztosabban simult bele a kezembe, és állt helyt a képzeletbeli rémekkel szemben.

Ha ilyen egyszerű megszelídíteni egy szörnyet, vajon miért jön mindig új és új? Ha még ráadásul tisztában is vagyunk vele, hogy nem létezik, miért engedjük neki mégis, hogy megijesszen minket? Azért, mert ez a hasznunkra válik: segít ráirányítani a figyelmünket egy mögöttes érzésre. A kislányom az elhagyatottságtól rettegett, de mivel az igencsak megfoghatatlan a számára, egy szörny személyében testesítette meg, hogy foglalkozni tudjon vele. Egy négyéves gyereknek ez egy jó megoldás a felkavaró érzelmek kezelésére.

Az ám, csakhogy mi felnőttek is festünk magunknak szörnyeket. Azokat persze már nem Egonnak és Dézinek hívják, inkább olyasmi nevük van, mint Határidő, Főnök, Lakásfelújítás, Felelősségtudat… Ezek mögött is egy-egy felkavaró érzés lapul, egy mélyen megbújó élmény, amivel nem tudunk mit kezdeni, ezért megengedjük neki, hogy kézzelfoghatóbb formában jelenjen meg. Sőt, mint ahogy Egon és Dézi is mindketten ugyanazt a problémát képviselték, a mi különböző félelmeink gyökere is sokszor egyazon érzés. És mint Hydrának a görög mitológiában, akinek minden levágott feje helyére két új nőtt, a (látszólagos) problémáink (látszólagos) megoldása is csak újabb problémák felbukkanását eredményezi mindaddig, amíg a mélyben meghúzódó érzést – magát a fenevadat – meg nem közelítjük, és a szemébe nem nézünk.

Merthogy szembe lehet vele nézni. Csak első pillantásra, csak messziről tűnik rémisztőnek. Megijedni tőle mindamellett nem szégyen: a bátorsághoz mindig a félelmen keresztül vezet az út. A bátorságot nem “összeszedni” kell, mert az abban a pillanatban keletkezik, amikor úgy döntesz, hogy a félelem ellenére a cselekvést választod. Hogy ha remegő kézzel is, de átnyújtod a pattogatott kukoricás tálat. A bátorságot az elhatározás szüli. Nem azért teszel meg valamit, mert bátor vagy, hanem azért leszel bátor, mert megteszed.

A sárkány azért jön, hogy segítsen. Nem legyőznöd kell, ő csak azt akarja, hogy vedd észre. Hasztalan harcolnod vele. Nézd meg inkább, mit akar mutatni! Ha mégis a küzdelmet választod, a csata mindaddig újra- és újrakezdődik, amíg végül meg nem látod: ő nem árthat neked. Ha közelebb mész hozzá és megsimogatod, magától megszelídül. Amint a fejére teszed a kezed és mögéje nézel, meg fogod látni, hogy ott is csak az életed van. Nincs ott semmi rémisztő, semmi olyan, ami ne belőled fakadna! A rémségek csak a gondolataid szülöttei. Meg tudod oldani a saját életedet, hiszen pont azért a tiéd.

Hogy a lányom megoldotta-e végül a saját problémáját?

Ahogyan a gyerekszobában egyre bővült a mesebeli társaság, már egyre kevésbé hiányzott neki a testvére a szomszéd ágyról. Pár nap után már nem az volt az esti mantra, hogy „Anyu, félek!”, hanem az, hogy „Anyu, ma is csinálunk szörnyet?” Ma pedig már gond nélkül elalszik egyedül, szörnyek és sárkányok nélkül. De ha úgy hozza az élet, én a jövőben is segítek majd neki sárkányt szelídíteni minden általam ismert módszerrel, mindaddig, amíg elég nagy nem lesz hozzá, hogy egyedül megtalálja a megoldást – önmagában.