Miért nem jön a szőke herceg(nő)?

„Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű leány, haja fekete, mint az ében, bőre fehér, mint a hó…” Mindannyian tudjuk, hogy ha egy történet így kezdődik, annak szerelem lesz a vége. A mesékből gyerekkorunkban szerteágazó és igen szilárd ismereteket szereztünk arról, hogy minden rendes lánynak jár egy herceg, minden jóravaló szegénylegénynek egy királylány, és természetes, hogy majd boldogan élnek együtt, amíg meg nem halnak. Melyikünk ne érezné hát vacakul magát, ha (még mindig) nem él boldogan a herceg(nőj)e oldalán?

Nem véletlenül kellett ennek a gondolatnak ilyen erősen belénk ivódnia. Szükség volt rá, hogy utat mutasson egy olyan világban, ahol a házasság volt a túlélés kulcsa. Nemcsak a nők voltak anyagilag a férjüknek teljesen kiszolgáltatva, még néhány évtizeddel ezelőtt is, de a férfiak is nagyobb előrehaladásra és megbecsülésre számíthattak házasemberként, mint agglegényként. Ha egy kapcsolat idő előtt ért véget, annak is jelentősége volt, ki kinek az özvegye. Az egyedülléthez az értéktelenség biztos tudata társult.

Most, a XXI. században az életben maradáshoz már nem elengedhetetlen a párkapcsolat, mint életforma. Már nem kényszerűségből választunk magunknak társat, és a szóba jöhető partnerek köre is sokkalta szélesebb, mint régen volt. Ideje volna, hogy az egyedül éléshez kapcsolódó borúlátást felváltsa a lehetőségek inspiráló sokszínűsége. Sok ember azonban hiába válik gyerekből felnőtté, nem tud a párkapcsolatra máshogyan tekinteni. Továbbra is a herceg(nőj)éről álmodozik, aki a türelme és jó magaviselete elismeréseként egyszercsak megjelenik az életében és boldoggá teszi őt.

Sajnos csalódáshoz vezet, ha a szerelmet úgy képzeljük el, mintha ajándék volna, vagy valamiféle jutalom, amit ki kell érdemelni. Akik már hosszabb ideje vannak egyedül, hajlamosak azt gondolni, hogy valami baj van velük, hogy ők nem elég értékesek ahhoz, hogy észrevegyék és szeressék őket. Pedig nem kell semmilyennek lenni ahhoz, hogy valaki megszeressen bennünket. Emlékszel, az óvodában annak idején hogyan születtek az első románcok? Tetszett, ahogyan szíved választottja a haját csavargatta a reggeli sorbanálláskor. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy megkeresd neki az udvaron a legszebb gesztenyét. Nem kellett a másiknak semmit sem tudnia vagy tennie ahhoz, hogy megszeresd. Bármilyen hihetetlen, ez felnőttként is ugyanígy igaz. A szeretetet nem kell kiérdemelni.

Hogy akkor miért nem akad meg rajtad mégsem a másik nem képviselőinek a szeme? Minden bizonnyal azért, mert nem a valóságot látják.

Ha nem vagy tisztában az értékeiddel, kevésnek vagy hibásnak érzed magad, és félsz, hogy nem fogsz másoknak kelleni, önmagad megismerése és elfogadása helyett könnyebbnek tűnhet kerülőutat választani: megpróbálni megfelelni valamilyen elképzelésnek, amiről azt gondolod, hogy az másoknak valószínűleg tetszene. Mintha a bábszínházban beállnál a paraván mögé, és a kezedre húzott figurával eljátszanál valakit, akinek szerinted lenned kellene, mondjuk Hófehérkét, miközben te valójában Jane vagy a dzsungelből. Ez nemcsak rengeteg energiát felemészt, de totális tévútra is visz: ha nem szeretsz a saját bőrödben lenni, akkor bármennyire is takargatod, meg fog látszani rajtad. Kívülről Hófehérkének fogsz tűnni ugyan, de a másik ember megérzi a disszonanciát. Hogy olyasvalamit akarsz rásózni, ami neked sem kell. A Herceg az igazi Hófehérkére vágyik, Jane-nel hosszútávon nem tud mit kezdeni. Egy Hófehérkének öltözött Jane már borítékolhatja is magának a boldogtalanságot, ha Tarzan helyett a Herceg kezét fogja meg. Tarzan ugyanis ezalatt éppen őt keresi, de a jelmez mögött nem ismeri fel szegény. A hasztalan keresgélésben pedig arra a következtetésre juthat, hogy biztosan benne van a hiba, ő nem is kell senkinek, dzsungellakónak lenni bizonyára kínos, ezért mi lenne, ha inkább felvenne egy palástot, és megpróbálna Hercegnek tűnni? Jajj… Látod már, hogy a társkereső oldalak miért vannak tele magányos emberekkel? Látszatokra nem épül tartalmas kapcsolat.

Aki nem ismeri el önmagát, és nem akar befelé figyelni, könnyen ringathatja magát abba a hitbe, hogy majd a „Nagy Ő” lesz a gyógyír a lelkének. Hadd oszlassam el ezt a tévedést. A “Nagy Ő” nem készen, ajándékszalaggal átkötve érkezik hozzád! Nem gyógyír semmire, nem a magányod eloszlatására hivatott. Ő is csak ugyanolyan ember, mint amilyen te vagy. Nem feladata, hogy boldoggá tegyen téged, sem pedig hogy kijavítson, hiszen nem vagy “hibás”. Senki sem arra teremtetett, hogy egy másikban lévő hiányt betöltsön. Nem vagyunk zoknik, hogy csak párban lehetnénk értékelhetők! Érzésből és intellektusból összegyúrt, sajátos összetételű érző lény az ember, amelyből nincs két egyforma a Földön.

Olyanok vagyunk, mint a virágok a cseresznyefán. Az utolsó szamuráj című filmben Katsumoto, japán nagyúr hosszú időt tölt a tökéletes cseresznyevirág keresésével, hogy élete utolsó perceiben rádöbbenjen: minden virág tökéletes. Az emberek között sem lehet az “Igazit” megtalálni. Csak kiválasztani lehet. Hófehérkét az a herceg csókolta vissza az életbe, amelyik éppen arra járt. Tarzan is belezúgott volna bármilyen más lányba is, akivel közös hobbijuk a liánokon való lengedezés. A Szóba jöhető attól válik Igazivá, hogy őt választod. Hogy elkötelezed magad mellette.

Hagyj hát fel azzal, hogy a tökéletes társat keresed magad mellé! Minél erőteljesebben érzed egy partner hiányát, annál biztosabb, hogy nem egy másik ember figyelme hiányzik, hanem a sajátod. Senki más nem tudja neked megadni azt, amit te spórolsz meg saját magadtól. Próbáld meg új szemmel nézni a világot, és vedd észre benne magadat! Ismerkedj a téged körülvevő élettel! Légy a világ része, és lásd meg, ahogyan hatással vagy rá!

Amint megszereted magad, tudni fogod, hogy nincs szükséged másokra ahhoz, hogy boldog légy. Ám ha magadnak fontossá válsz, másnak is az leszel – és egyszercsak jönni fog az, akivel jó lesz együtt. Ha őszintén megismerted magad, és kebledre öleltél mindent, amit a lelkedben találtál, akkor ha karikás szemekkel, kitérdelt melegítőnadrágban leugrasz a zöldségeshez, ott is felismer majd az, aki veled szeretne lenni. Mert ha szeretsz élni, szeretsz az lenni, aki vagy, az az arcodra lesz írva.

Egy párkapcsolat két egész ember szabad döntéséből létrejövő együttlét. Nem alapvető szükségszerűség, és nemcsak egyetlenegy, tökéletes emberrel elképzelhető. Nem akkor jó, ha hibátlan. Egy boldog párkapcsolat nem egy szerencsés ajándék, sokkal inkább egy életmód, ami igényli és meghálálja a belefektetett energiát. Amikor valakivel együtt megyünk tovább – és mindegy, hová megyünk, hiszen szeretjük saját magunkat, szeretjük a másik embert, és szeretjük azt, amit közösen élünk át és amit közösen hozunk létre. A maga minden nyűgjével és nehézségével, fényeivel és árnyaival, hullámhegyeivel és -völgyeivel együtt, a maga teljességében.