A szeretet próbája

„Én csak jót akarok neked!” Hányszor halljuk ezt a mondatot… Hiába hangzik el jó szándékkal, akaratlanul is ellenállást vált ki bennünk. Miért nem tud valójában egyik ember sem segíteni a másiknak? És hogyan tud mégis?

Mindannyiunkban alapvető érzés a szeretet. Körülvesznek minket emberek, akik fontosak számunkra, akikhez kölcsönös pozitív érzelmek fűznek bennünket – mégis sokszor a hajunk feláll attól, amire ezek a jó emberek képesek. Megbántanak minket. Tönkreteszik magukat. Fejjel mennek a falnak, rohannak a vesztükbe, és néha még másokat is rántanak magukkal. Tudjuk-e vajon őket mindenestül szeretni? Vagy csak nekik és magunknak is ezt hazudjuk?

Ha valóban, igazán, őszintén szereted a másik embert – akár a gyermekedről, szülődről, párodról vagy egy barátodról van szó –, és valóban jót akarsz neki, akkor egyetlen dolgot tehetsz: engeded, hogy önmaga lehessen.

Ne várd el tőle azt, amire nem képes! Ne várd el, hogy ne tegyen olyat, amit te nem tennél, sem hogy megtegyen valamit, amit te kívánatosnak tartasz. Ne várd, hogy lelkesedjen olyasmiért, ami téged érdekel, és ne izgassa az, ami téged hidegen hagy. Ne várd el, hogy ne élvezzen valamit, amit te utálsz. Hogy ne okozzon fájdalmat másoknak. Hogy ne fájjon neki valami, ami neked nem fájna, vagy hogy megbocsásson valamit, amit te meg tudnál bocsátani. Ne várd, hogy elfogadja azt, amit nem tud elfogadni. Ne várd el tőle, hogy szeressen valakit, akit te szeretsz, és távolságot tartson attól, akit nem. Ne várd el, hogy úgy dolgozzon, úgy tanuljon, úgy viselkedjen, úgy vállaljon felelősséget, ahogyan te tennéd.

Ne várd el, tőle hogy ne érezze az érzéseit.

Ne várd el, hogy felnőjön egy feladathoz, ha nincs szándékában. Hogy körültekintő legyen és bátor, meggondolt és kiszámítható, optimista és vidám, találékony és magabiztos… Ne várd el tőle azt sem, hogy boldog legyen. Hiszen fogalmad sincs róla, mit jelent számára a boldogság.

A másik ember olyan, mint egy másik világ. A különbséget elfogadni rettentő nehéz olyankor, ha hozzád közel állóról van szó. Még magadat sem ismered igazán, miféle fogalmad lehetne arról, mi zajlik egy másik ember lelkében? Csak arra képes, ami ő maga, ami benne lakozik. Madách Imre is elmondta már: „Nem adhatok mást, csak mi lényegem.” Fogadd el őt így! Semmi másra nem vágyik! Hiszen ugyanerre vágysz te is, nem igaz? Hogy ne kelljen másnak lenned. Ne kelljen megfelelned, visszafogni vagy megjátszani magad, csak azért, hogy elfogadjanak.

Engedd őt önmagának lenni! Engedd neki szeretettel, hogy hibázzon! Hagyd, hogy megsérüljön, hogy beteg legyen, hogy fejjel menjen a falnak! Hagyd, hogy dühös legyen, makacs, infantilis, búval bélelt, szűk látókörű… Hogy megbántódjon, hogy kiboruljon. Hogy túlaggódja, hogy beleszóljon. Hogy jobban akarja tudni… és hogy jobban is tudja. Hogy összezavarodjon  – és hogy megtalálja a megoldást.

Hogy elmenjen.

És hogy visszajöjjön.

Ne várd el tőle, hogy megértsen téged. Te ugyanolyan rejtély vagy számára, mint ő számodra. Ne várd, hogy megértse azt, amit csak te tudsz megérteni. Ugyanígy fogadd el, hogy léteznek dolgok, amiket te nem tudsz megérteni, csak ő.

És ha látod, hogy éppen tönkreteszi magát, azzal tudsz neki a legtöbbet segíteni, hogy bízol benne. Ne oldd meg helyette! Csak vezetni szabad őt, vonszolni nem. Ami neked egyértelműnek tűnik, az csak neked az. Bízz benne, hogy meg tudja csinálni egyedül! Bízz benne, hogy az élete nem véletlenül olyan, amilyen! Ne várd el tőle, hogy elfogadja a segítségedet, ha ő nem kérte azt. Ne várd, hogy értékelje az erőfeszítéseidet, ha az ő világában ezek szükségtelenek. És ne várd tőle, hogy megoldjon valamit, ha azt ő nem érzi problémának.

A szemtelen kamasz, a hálátlan gyerek, a zsarnok szülő, a hűtlen társ nem fog attól megváltozni, hogy erre kéred. Ha azonban elfogadod és szereted őt úgy, ahogy van, ha nem akarod megváltoztatni, hanem elfogadod a hálátlanságával együtt – nem lesz tovább oka hálátlannak lennie.

„Végtelenek az élet meglepetései. (…) A napok egymás után jönnek, de soha meg nem ismétlődnek.” (José Saramago) Az élet soha nem lesz mentes a nehézségektől. De a fájdalom elmúlik. És minden újabb nap új esély a változásra, a szeretetre, a megbánásra, a felismerésre, a megbocsájtásra, a váratlan tettekre, az elképzelhetetlen fordulatokra.

Amit a gyerekeinknek a homokozóban tanítani próbálunk, azt vajon mi magunk felnőttként meg tudjuk valósítani? Hogy nem kell tragédiának tekinteni, ha egy másik gyerek elveszi a kislapátját, egy idő után úgyis vissza fogja adni? Ugyan, hiszen ez az egész nem számít! Ha nincs nála a lapát, játszhat helyette a vödörrel! Nem értjük, miért csinál a gyerek mindenből olyan nagy hűhót – és közben nem vesszük észre, hogy hiába nőttünk fel, mi is a homokozóban játszunk. Felnőttest.

A világ soha nem lesz hibátlan. Azok is tévedhetnek, akikről el sem tudjuk képzelni. Bánthatnak bennünket olyanok, akiket a legjobban szeretünk a világon. Ha elfogadod, hogy ez éppen veled történik, meg fogod látni, hogy az élet sohasem igazságtalan, csak felületes pillantásra tűnik annak. A rosszal együtt mindig jót is kapsz: a lehetőséget, hogy felülemelkedj. Ha meg akarod tapasztalni a feltétel nélküli szeretetet, mi volna erre alkalmasabb, mint egy olyan élethelyzet, amelyben a szereteted kimutathatóvá válik? Minden csapásnak tűnő történés egy alkalom arra, hogy megtaláld a szeretetet. Hogy kipróbáld, valóban képes vagy-e rá. Hogy rájöhess: sokkal több vagy annál, aminek eddig gondoltad magad!

Ha szeretetre vágysz, szeress! Akkor is, ha a másik megbánt. Ha fájdalmat okoz. Lehet, hogy nem is tud róla. Szeresd a másikat olyannak, amilyen éppen! Amikor változik, akkor is. A gyerek felnő, a felnőtt pedig egyre bölcsebb lesz, de hogy mivé válik végül, azt nem tudhatja senki.

Két ember, aki engedi egymást feltétel nélkül, elvárások nélkül, igazán önmagának lenni, megvalósítja azt, ami a legnagyobb dolog a Földön. De ehhez a szeretethez valójában nem szükséges két ember. Elég egy is – ha az az egy te vagy.