“Múljon már el!”

– Avagy, mikor veszed észre, hogy nincs is veled semmi baj?

Az ember élete tele van olyan epizódokkal, amelyeket nem szeret maga körül, vagy éppen saját magában. Hányszor sóhajtasz fel egy-egy problémásnak tartott helyzettel kapcsolatban: „Mikor múlik már el végre?!” De ugye tudod, hogy nem fog? És azt vajon tudod, hogy ez miért nem baj?

Gyakran nehéz észrevenni, hogy az életünkkel tulajdonképpen semmi gond nincs. De nem kell aggódni: amikor eltávolódsz önmagadtól, bármi visszairányíthatja a figyelmedet arra, hogy az élet minden nehézségével együtt szép. Akár olyan apróság is elhozhatja a katarzist, mint egy zabkása. Egy ilyen történetet szeretnék most megosztani veled.

A családunk anyai és apai ágon is meg van áldva különféle bőrbajokkal. Alig tudok olyan felmenőmről, akinek ne viszketett volna permanensen valamije. Én sem vagyok ez alól kivétel: van olyan, hogy hónapokig gyönyörű a bőröm, de van, hogy látszólag ok nélkül jönnek elő és maradnak velem bizonytalan ideig különféle viszkető foltok. Általában kötni tudom valamihez a megjelenésüket: stresszes időszakokhoz, étrendi változáshoz, kialvatlansághoz, és így tovább. Egyszer azonban éppen olyankor voltak roppant kellemetlen tüneteim, amikor azt éreztem, hogy úgy egyébként minden rendben van velem. Egyedül a bőrtünetek nehezítették a mindennapjaimat, de olyan vehemenciával, ami egy idő után rendkívül felmérgesített. Mert nemcsak viszketett, szúrt, fájt, de még megmagyarázni sem tudtam, miért vagyok rosszul olyankor, amikor elvileg tök jól kellene lennem, és én sajnos rohadtul nehezen viselem, ha valamit nem értek.

Aztán egyik este kint mosogattam a konyhában. Kesztyű nélkül, mert a gumikesztyűtől csak még jobban viszketett a kezem. A mosatlanok között volt egy fakanál is, amivel aznap kását főztem vacsorára a lányomnak. Azt már elmosogattam, és feltettem a szárítóra, és épp valami mást próbáltam elhelyezni ott, amikor a fakanál egy óvatlan mozdulattól leverődött, és visszaesett a még piszkos edények közé. Először bosszankodtam, hogy újra összekoszolódik, de aztán megláttam, hogy van még rajta egy kis folt, amit korábban nem vettem észre. Csak abból a szögből nézve lett látható, ahogyan újra beesett a szennyes edények közé. Így most már azt is le tudtam sikálni róla.

Hohó, ütött szöget a fejembe, ez most akkor biztos valami üzenet a tüneteimre: „Azért vagy rosszul, mert még nincs minden rendben, még valamit le kell pucolnod”! De ahogy visszatettem a fakanalat a szárítóra, immár tisztán, valami egészen más felismerés hasított belém. Hogy ez a “pucolás”, ez a makulátlanná suvickolás mekkora egy baromság! Hát nem lenne foltosan ugyanúgy használható ez a fakanál, a rendeltetésének megfelelően? Ez a kis ragacs nem számít. Lehet, hogy mást zavarna, de engem biztosan nem, én ugyanúgy főznék vele akkor is, ha csak a főzés közben venném észre, hogy maszat van rajta. Foltos, na és? Annyi baj legyen! Az én fakanalam, az én főztöm, az én konyhám. Nekem jó így. Szeretem ezt a kanalat, így, ahogy van. Ha lenne rajta egy repedés, vagy letörne a végéből egy darab, akkor is szeretném. Foltos fakanállal ugyanolyan finom kását lehet főzni, mint folt nélkülivel.

Ekkor már nem is a fakanálról volt szó, hanem rólam. Hiszen én is foltos vagyok.

A Jóisten kezében vagyok egy kanál, amivel kavargatja a valóságot. Ha nem akarná, hogy folt legyen rajtam, akkor letisztítaná – és mivel nem tisztította le, minden bizonnyal a legkisebb mértékben sem zavarja! Mivel ilyen vagyok, amilyen vagyok, így vagyok szeretve. Ha nem akarná, hogy ilyen legyek, akkor egész egyszerűen másmilyen lennék. És ha bénázom, meg lázongok, meg hülyeségeket csinálok, akkor is szeretve vagyok. A viszkető kezemmel együtt. Sőt, ha zavar engem a viszketés és dühös vagyok miatta, akkor a zavarommal és a dühömmel együtt! A kétségeim, a szenvelgéseim közepette is. Bármit is teszek, szeretve vagyok. Az egész családom is bizonyíték erre, mert annyira csodálatosak, mintha a Jézuska hozta volna nekem őket személyesen…

Ha ismersz engem, kitalálhattad, hogy mire idáig jutottam a gondolataimban, már jócskán sírtam, így hát bementem a fürdőszobába megmosni az arcomat. A tükörbe nézve hirtelen nagyon szépnek láttam magam, a kisírt szememet, a ráncokat a homlokomon, az egész, érzékeny természetemet. Ez vagyok én, és azért ez vagyok, mert ezt az életet nem tudná más élni, csak én. Akkor tudom ezt az életet élni, ha pont az vagyok, aki vagyok. És minden tiltakozó gondolatom ellenére, tök jól csinálom. Nincs szükség arra, hogy bármi is “megjavuljon” rajtam.

Elkezdtem úgy nézni magamra, az életemre, mintha akkor látnám először. Mintha egy ajándék lenne, amit éppen kicsomagolok. Megnéztem az arcomat a tükörben: aha, szóval ilyen. Aztán a viszkető foltot a kezemen: na, ez meg ilyen. Milyen érdekes! Már nem zavartak a foltjaim, és az sem, hogy nem tudom a megjelenésük okát. Nem kell nekem mindent tudnom. Korábbi negatív gondolataim ellenére teljesen ki tudtam simulni, és szeretettel, elfogadással nézni saját magamra. Vicces, hogy mindehhez milyen apró dolgok kellettek csak: elég volt kását főzni és elmosogatni.

Persze az ember egy idő után elfelejti, hogy mi a jó neki. Egy kicsit nem figyel oda, és már el is ragadja a sodrás, pikk-pakk visszakerül az öngyötrő mókuskerékbe. Még szerencse, hogy ha egyszer megéreztük az irányt, akkor később is segítséget kapunk, hogy visszataláljunk az elveszített gondolatfonalakhoz.

Így történt akkor is, amikor ténylegesen ajándékba kaptam egy utazást. Meglepetés volt, délután tudtam meg, hogy másnap hajnalban indulunk. És amikor már megérkeztünk, és a reptéren vártuk a kisbuszt, ami kivisz majd a parkolóba, és az csak nem akart jönni, pedig már 30 perce vártunk rá, akkor nagyon pipa lettem. Annyira örültem az utazásnak! Miért rontják el itt nekem? Összesen három napunk van itt, amit maximálisan ki kell használni, hogyan vehet el 30 percet az én időmből ez a nyüves járgány?!? Miért ilyen szörnyű ez az utazás, amikor csúcsszupernek kellene lennie? Indokolatlanul, észrevétlenül kezdtem el szenvedni. A tarkómat cirógató napsütés ébresztett rá, hogy rossz irányból nézem az egészet. Éppen az andalúz napfény süti a hátsódat, te lány, mondta a napsugár, hát nem emlékszel, hogy odahaza hó van és hideg?… Becsuktam a szemem, hogy újra átérezzem: ez az utazás itt egy ajándék. Szó szerint. Ha nem élvezem, arról nem a busz tehet, csakis én.

Azóta már nagyon odafigyelek, hogy élvezzem az életemet. Viszkető foltokkal, későn jövő buszokkal, stresszes helyzetekkel, megannyi más, bosszantó és fájdalmas dologgal együtt. Nem akarom, hogy elmúljanak a tüneteim, vagy a negatívnak tartott pillanatok az életemből, hiszen azzal azt akarnám, hogy az életem adott szakasza múljon el. Mert az életembe, annak adott pontján, ezek a kellemetlenségek, negatívnak ítélt történések szervesen beletartoznak. Ha mindig csak arra várok, hogy milyen jó lesz, amikor már túl leszek ezen vagy azon a problémán, akkor lemaradok az adott időszak szépségéről. Ha valaminek az elmúlására várok, éppen azzal ítélem az adott pillanatot rossznak. Ahelyett, hogy annak látnám, ami valójában: ajándéknak.

Nem te választod ki az ajándékot, amit adnak neked. A te dolgod az, hogy örülsz-e neki.