Kutyagumi

Találós kérdés. Mi az: barna, a fűben lapul, és nem akarsz belelépni?

A napsütéses őszi délutánok egyikén a parkban sétáltam. Minden olyan békésnek tűnt: a kutyafuttatóban boldogan szaladgáló négylábúak és a ráérősen beszélgető gazdik, a sportpályán labdát pattogtató fiatalok, a játszótéren ugrándozó gyerekek, az enyhe szellőben szálldogáló falevelek… Már ki is szemeltem magamnak egy szimpatikus padot, ahová a könyvemmel letelepedve, becsatlakozhatok a kora őszi idillbe, amikor egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy a két lábammal nem lépek egyformán. A bal tornacipőm gumitalpa simán érintette a kövezett utat, a jobb cipőm földet érését azonban egy színes levélkupac tompította – amely nem esett le a talpamról a következő lépéskor, hanem jött tovább, velem együtt… Ajjaj. Rögtön tudtam, hogy ez mit jelent. Mindannyian ismerjük az érzést, amikor gyanútlanul belesétálunk a csapdába. Hiába burkoljuk hízelgő köntösbe, miszerint ha szarba lép az ember, szerencséje lesz, mindannyian tudjuk, hogy ez egy büdös nagy baromság (szó szerint).

Na, gondoltam, ennyit az idillről. Ennyit arról, hogy végre van néhány óra szabadidőm, amit gondtalanul tölthetek el a szabadban. Mondanám, hogy ekkor felsóhajtottam, de ez nem felelne meg a valóságnak, mert nem felsóhajtottam, hanem majd’ szétrobbantam. Ne már!! Még szinte meg sem érkeztem, és máris elrontják a kedvemet! Hülye kutyások! Meg hülye én, miért a hulló faleveleket meg a cinegéket nézegetem ahelyett, hogy a lábam elé figyelnék? Miért kell ezt a kellemes délutánt így elbaltázni?!?

Itt azért megálltam. Ez az önsorsrontó lúzer duma ismerős, de ez nem én vagyok. Már nem. Ez csak az egyik hang a sok közül, ami bennem van. Régebben volt idő, hogy sokszor léptem bele ilyen váratlan „ajándékokba” (vagy ha nem én, akkor a gyerekeim, de nyilván azt is nekem kellett a cipőjükről letakarítani), az utóbbi pár évben azonban ez már alig fordul elő. A lehető legritkábban történik meg, hogy esős időben egy autós lefröcsköljön, hogy nyári melegben nyúlós rágógumiba lépjek, vagy hogy a fejem felett átrepülve egy galamb pottyantással tiszteljen meg. Ilyen idilli, csupa ragyogás délutánokon pedig egyszerűen nem eshet meg ilyen kellemetlenség. Összeegyeztethetetlen.

Ekkor valóban felsóhajtottam. Ez egy igazán szép délután, és nekem jó kedvem van. Akkor hát jól van, legyen. Tudomásul veszem, hogy ezt most megnyertem. Nem baj! Belefér. De azért pucoljuk le gyorsan. Hátrafelé emeltem fel a talpamat, hogy felmérjem a barna folt kiterjedését – mert nem tévedés, szép sötétbarna, puha kupacba voltak beleragadva a színes levelek. Gondoltam, akkor először is letúrom onnan a levélcsomót, aztán keresek valami kutat vagy vízcsapot, ahol le tudom mosni a cipőm talpát. Ahogy odanyúltam a kezemmel, hogy lepattintsam a levélhalmazt, valahogy nem jól sikerült a mozdulat: a falevelektől megszabadultam ugyan, de közben egy adag trutyi a hüvelykujjamra kenődött. Jesszusom, neee! Hol egy zsebkendőőő?!? Rosszul lettem a gondolatától is annak, hogy mibe nyúltam… De amúgy tényleg, mibe nyúltam? Önkéntelenül is megszagoltam a kezemet… és akkor hangosan felnevettem. Mert a barna maszatnak rumos-kakaós illata volt. Ez nem kutyaszar, jöttem rá. Ez csokoládé. Az illata alapján minden bizonnyal egy Sport szelet. Egy őszi napsütésben megolvadt, jobb sorsra érdemes Sport szelet.

.

Nem is vesszük észre, mennyire a megszokásaink rabjai vagyunk. Ha a hátunk mögül lódobogást hallunk, akkor lovat várunk elfutni magunk mellett, nem pedig zebrát – és a legkevésbé sem unikornist. Pedig nyitottnak kell lennünk arra, hogy nemcsak a megszokott dolgok történhetnek meg velünk.

Megeshet, hogy az a pénztári sor, amelyikbe a boltban éppen beálltál, egy pillanat alatt felgyorsul. Hogy az autóval parkolóhelyet keresve azt látod, hogy a legideálisabb helyről éppen az orrod előtt áll ki valaki. Hogy a pékségben az utolsó darab frissensült burgonyás pogácsát meghagyják neked.

Ezek persze váratlan történések. Néha azonban olyan, komolyabb dolgokba kell „belenyúlnunk”, amelyek nemkívánatos kimenetelétől már előre viszolygunk. Szilárd meggyőződésünk, hogy ez csakis úgy történhet most is, mint az elmúlt alkalmak során mindig, és a következményt már előre beskatulyázzuk: borzasztó, kínos, ultragáz… Tudom, hogy úgyis ez lesz, mindegy, csak legyünk már túl rajta! Pedig egyáltalán nem biztos, hogy úgy lesz, ahogyan gondolod. Ne az előítéleteiden keresztül szemléld a világot! Adj esélyt a váratlannak!

Bármivel is találkozol, nézd meg közelebbről! Szagold meg! És úgy egyáltalán, ne tudj mindent előre! Engedd meg, hogy máshogyan történhessen! Mert bármilyen különösnek is tűnik, van rá esély, hogy egy szokványosan kezdődő történet szokatlanul végződjön. Pont, mint az őszi avarban sétálva, csokoládéba lépni.