Ha valaki azt mondta volna nekem egyszer, hogy negyvensok évesen majd játszani fogok egy sportbajnokságon, biztos lettem volna benne, hogy az illetőnek elmentek otthonról.
Felmenő családomban emlékeim szerint csak a nagybátyám sportolt, de miután egy motorbaleset kettétörte a karrierjét, nem maradt senki, akitől eltanulhattam volna, milyen élvezetes és milyen sokat ad az embernek a sport. Gyerekkoromban mindig azt hallottam a szüleimtől, nem baj, ha a torna nem megy, az a fontos, hogy jól tanuljak. Ez be is jött: jól tanultam, szerettem is tanulni, a tesiórákat viszont nem szívleltem. Gimis koromra pedig az is világossá vált, hogy sajnos nem növök százhatvan centinél magasabbra, és mivel a sulinak a kosárlabda volt a választott sportága, nekem nem sok babér termett ott. Nulla motivációm volt a testedzésre.
A húszas éveimben ébredtem csak rá egy konditeremben tartott, klasszikus aerobic órán, hogy mozogni valójában milyen jó. Sajnáltam a szüleimet, akiknek vagy idejük, vagy lehetőségük, vagy ezek közül egyik sem volt arra, hogy érezzék az intenzív mozgás adta örömet. A családi antisport hagyományokkal szakítva, mégsem sikerült az életem részévé tenni a rendszeres testmozgást. Az elmúlt két évtizedben a szabad időmet leginkább a három gyerekem és a háztartás menedzselése töltötte ki. Időnként felbuzdultam, néhány hónapig edzettem itthon különböző mobilappok segítségével, és a férjemmel sokat jártunk kirándulni is, de a rendszeresség elmaradt. Tegye fel a kezét, akinek az évenkénti szűrővizsgálatokon elhangzó orvosi javaslat elegendő motiváció arra, hogy átszervezze a kicentizett hétköznapjait, és beléjük passzírozza még a testedzést is! Na hát, nekem sem volt az. Valami mindig sürgősebb, mindig fontosabb volt. Így lettem tipikus, negyvenes anyuka, aki nincs ugyan elhízva (még), de a napi munka és a házimunka után a punnyadáson kívül nem sok mindent produkál, a (verseny)sporthoz pedig annyi köze van, hogy a gyerekeiért eljár a korfball edzésre (akik általában haza se akarnak onnan jönni).
Kamasz fiam egy novemberi délután azzal fogadott, hogy januárban lesz egy korfball kupa, amire bármilyen amatőr csapat nevezhet, úgyhogy arra gondolt, nem a hivatalos sportklubjuk színeiben indulna, hanem néhány barátjával összeállva alkotnának egy külön csapatot. Milyen menő lenne. Nekem is mosolygott a szívem, milyen menő lesz a gyerek! Mikor a pörgős klubvezetőjük felvetette, hogy akár a szülők is nevezhetnének egy csapattal, először teljesen eszement ötletnek tartottam. Bár, jobban belegondolva, a szülők minden rendezvényen ott vannak a gyerekeik mögött, végül is vagány lenne nemcsak a lelátón ülni, hanem máshogyan is megmutatni, hogy az ő szívük is a sportért dobog. Ha lesznek ilyen vállalkozó kedvű szülőtársak, gondoltam, én majd nagyon hangosan fogok nekik szurkolni! Aztán a nevezési határidő előtt két nappal jött az üzenet az egyik apukától, hogy nincs még elég lány a csapatban, esetleg nem akarok véletlenül én is jönni?
Mi?? Haha! Hogy ÉN??
A százhatvan centimmel? Mikor a korf palánk még a kosárlabda palánknál is magasabb?…
Pedig ha nincs elég lány, az baj. Akkor nem tudnak indulni a többiek. A korfball ugyanis különleges sport: vegyes csapatok játsszák, amelyet 4 férfi és 4 nő alkot. Vázoltam hát a férjemnek, hogy van itt ez a korf kupa, amire a gyerek annyira gyúr, esetleg elmehetnénk mi is, mert foghíjas a szülői csapat, haha, én is tudom, hogy humoros ötlet. A kanapén punnyadásban hű társam erre azt a váratlan választ adta: „Miért is ne? Nyomjuk!”
Mielőtt a nevezést hivatalosan benyújtottuk volna, a fiamat még megkérdeztem, mit szólna hozzá, ha mi is indulnánk a bajnokságon. Nem szerettem volna őt a fellépésünkkel kínos helyzetbe hozni. Azt felelte: „Anyu… Ez már nem oszt, nem szoroz.” Hát köszi. Legalább őszinte.
A nevezési határidőre végül annyi tettrekész szülő és kor(f)talan felnőtt jelentkezett, hogy két teljes csapatot is indíthattunk. És elkezdődött a felkészülés, amire kiábrándítóan rövid idő, másfél hónap állt csak rendelkezésünkre.
El tudjátok képzelni, hogy egy 10-es skálán mennyire nehéz tizenhat felnőtt, családos embert egy helyen, egy időben úgy összehozni, hogy abból rendes edzés kerekedjen? Mindezt decemberben? Elárulom: 10 körül van. Sosem volt olyan alkalom, hogy mindannyian jelen lettünk volna. Volt egy pont, amikor úgy éreztem, szép-szép a lelkesedés, de tényleges munka nélkül nem lesz ebből semmi, arra meg a jelek szerint valójában nem érünk mi rá. Szomorú!
Eleinte borzasztó bénák voltunk. Mivel a csapatba kerülésnek nem volt feltétele a sportos múlt, néhány üdítő kivételtől eltekintve a társaságot játszani szerető, amatőr anyukák és apukák alkották. Ehhez a játékhoz szufla kell leginkább, és negyven pluszos, ülőmunkát végző játékosjelöltek esetén ebben a kérdésben igen messziről indultunk. Miután először futottunk végig egy 5 perces negyedet, levegőért kapkodva, kábé kétszázas pulzussal tettük fel a kérdést magunknak: hogy fogunk mi ebből egymás után négyet végigcsinálni anélkül, hogy összeesnénk?!? Ez teljesen irreális. Az első edzés után ráadásul izomlázam volt a nyakamban! Kínos, nyilván, de hát én sosem nézek ennyit felfelé, mint amennyit erre 3,5 méter magas korfpalánkra kell!
Néhány hét múlva a versenybizottság közzétette a csoportbeosztásokat, és kiderült, hogy az egyik meccset pont a fiamék csapata ellen fogjuk játszani. „Ez sima lesz” – nyugtázta a gyerek, és a férjemmel megadóan bólintottuk.
Nem tudtam eldönteni, hogy csak szerencsétlen, vagy egyenesen öngyilkos küldetés-e, amit bevállaltunk, de valami mégis elindult bennünk. Akárhányan is éppen, de időről időre találkoztunk. Edzettünk, gyakoroltunk, biztattuk egymást. Edzésmentes napokon volt, hogy én otthon súlyzóztam, a férjem pedig az evezőpadon nyomta, hogy meglegyen az erőnlét. Komolyan vettük. Az orvoslátogatást hosszú évekig hanyagoló csapattársak is elmentek sportorvosi ellenőrzésre. És nemcsak az edzést, egymást is elkezdtük komolyan venni. Volt, akit azelőtt csak látásból ismertem a suliban, azt sem tudtam, melyik osztályba jár a gyereke, most azonban elkezdtünk bajtársakká, és még inkább barátokká válni. És mivel teljesen világos volt számunkra, hogy a tornán csakis utolsók lehetünk, inkább arra koncentráltunk, amiről a sport valójában szól: hogy játék közben jól érezzük magunkat.
A fiam pedig egy idő után másként kezdett beszélni velünk. Elkezdett velünk stratégiákat, felállásokat, lehetőségeket megvitatni. Már nem olyan hangnemben szólt hozzánk, mint a lúzer szüleihez, hanem mint leendő játékostársakhoz. Az elején még láttam, hogy azt gondolja, ez a boomer brigád valamilyen perverz oknál fogva szeretné körberöhögtetni magát, de néhány hét után számára sem maradt észrevétlen, mennyi energiát teszünk bele a felkészülésbe. Bármennyire is tökéletlenek vagyunk, egy sportoló tudja, hogy ez mindenképp tiszteletet érdemel.
A kupa előtti éjszaka alig aludtam, úgy izgultam. Reggel, mikor magamra húztam a számozott csapatmezt, éreztem, hogy a vérem felpezsdül, és egészen más dimenzióba kerültem. Nem számított sem az életkorom, sem a tudásszintem, sem az erőnlétem, csakis egy gondolat töltötte be a világomat: ma játszani fogok! A szó legeredetibb, legszorosabb, legnemesebb értelmében.
És játszottunk. Mindannyian. Korosodó, mégis kezdő játékosokként, fiatal, profi csapatok ellen. Hollywood-i filmekben itt szokott jönni a váratlan fordulat, de nálunk elmaradt a romantikus végkifejlet: természetesen utolsók lettünk. Másfél hónapnyi amatőr edzés kétségtelenül nem mérhető össze hosszú évek kitartó munkájával, minden más csapat fényévekkel volt jobb nálunk. Maga a részvétel azonban egyedülálló, fantasztikus élmény volt.
Ez a sportág itthon még kevéssé ismert, nem rendelkezik olyan széleskörű támogatottsággal, mint ahogyan a versenysportok esetében ez általában megszokott, a korfball szövetség és az egyes klubok tagjai ezért jóval bensőségesebb, barátibb viszonyt ápolnak egymással. Nem a saját súlycsoportunkba tartozó csapatokkal mérkőztünk meg, mégis: az ellenfeleink hiába győztek elképesztő gólkülönbségekkel ellenünk, eközben annyira tiszteletteljesek, segítőkészek és kedvesek voltak, hogy nem megalázva, inkább felemelve éreztük magunkat. Rendkívül megtisztelő volt számunkra, hogy a magyar válogatott játékosai ellen is pályára léphettünk. Valójában ez a korfball lényege: a játék szeretete, az egymás iránti tisztelet, empátia, és önzetlen segítségnyújtás.
Hihetetlen volt átélni, ahogy a mi bedobott góljaink jártak a legnagyobb ovációval, mind a játékosok, mind a szurkolók részéről. Minket korábban dilisnek tartó kamaszok vallották be utólag, hogy ilyen jó hangulatú meccsen még sosem vettek részt.
Mert egyszerűen boldogok voltunk.
Elvárások nélkül, feszültségek nélkül, az esélytelenek nyugalmával, csupa örömből játszottunk. Csodás volt megtapasztalni, hogy százhatvan centivel is lehet gólt dobni a 3,5 méter magas kosárba! Hogy a változókor küszöbén is végig lehet futni nemcsak négy negyedet, hanem öt teljes meccset is! Hogy a számozott csapatmez viselése mekkora összetartozás-élményt ad. A legboldogabban vettük át az utolsó helyért járó oklevelet. A tinédzserek még nem érzik át annak igazságát, hogy nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel. Pedig vitathatatlanul a jelenlét a legfontosabb. Jelen lenni a saját életedben, a mások életében, és tenni, amit éppen eléd hoz az élet – szívvel, lélekkel.
Közösséghez kapcsolódni, korábban szinte ismeretlen emberekből igazi csapattá kovácsolódni, eszméletlenül jó érzés.
Látni a kamasz gyereked szemében, hogy elismer, megfizethetetlen.
Még akkor is, ha 23:1 -re lenyom, és könyörtelenül lefutja az apját.
S most hogyan tovább?
A kupa már mögöttünk van, mégsem hagytunk fel a játékkal. Továbbra is szívesen járunk gyakorolni. Ki hitte volna, hogy mégiscsak be lehet illeszteni a sűrű napirendbe akár heti két edzést is! És kit érdekel, hogy milyen hatása van a rendszeres mozgásnak az egészségre? Mi nem ezért járunk edzeni! Hanem mert megszerettük egymást – és megszerettük magunkat is. Nyáron strandkupa lesz! Kelleni fog a szufla – és jó társaságban még a kardio is boldogság 😁
Köszönjük a Guardians Sport Club szakmai és lelki támogatását! ☺️
A fényképeket a Magyar Korfball Szövetség készítette
engedd magad 