Önmagadról

Feladni szörnyű érzés

Aznap reggel, amikor elindultunk felfelé a hegyre, még nagyon jó kedvem volt. Úgy éreztem, minden tökéletes lesz. Nem eshet ma semmi bajom. Kimondottan hűvös volt. Örültem a termoszba zárt forró teának, és azon morfondíroztam, hogy talán érdemes lett volna sapkát is felvennem. Háromszáz méterrel feljebb már levettem a pulóvert és az aláöltöző nadrágot is, és patakokban törölgettem a verejtéket magamról. Jó kondiban vagyok, örömmel vállalkoztam rá, hogy felmegyek erre a 2200 méter magas hegyre, mert ilyen magason gyalogszerrel még soha nem jártam. Január óta készülünk rá, végre itt vagyunk!

IMG_20190420_083305_1

Az erdő hangulata magával ragadott, a lombok között átsütő napsugarak simogatták a lelkem. Bármilyen nehéz is volt a terep, határozottan éreztem, hogy semmi baj sem történhet. Tudtam, hogy jó pár óra lesz, mire felérünk a hegytetőre. Kitartóan haladtunk felfelé, jókedvűen lépkedtem a kövek, gyökerek, lehullott falevelek között… Aztán valami megváltozott. Először csak megfájdult a sarkam. Úgy tűnt, feltöri a bakancs. Lassabban és figyelmesebben kellett lépkednem, hogy ne okozzak magamnak felesleges fájdalmat. Aztán elkezdett zavarni, hogy ezen a meredek terepen sehol sem lehet biztonságosan megállni, így nem tudunk pihenni. Már két órája megyünk fölfelé, de a hegy teteje még csak nem is látszik a fáktól, és semmivel sem érzem magam közelebb hozzá, mint fél órával korábban… Ráadásul nagyon monoton volt a menet, mert muszáj volt folyamatosan a lábam elé figyelni, nehogy megcsússzak és leszánkázzak a hegyoldalon, az erdőből tulajdonképpen egyre kevesebbet láttam. Az út nehezedett, a meredek és keskeny ösvényen egyre több kidőlt fa feküdt keresztben, amelyeken (néhol alattuk) négykézláb kellett átküzdenünk magunkat. Labilisak voltak, csúszós avaron, apró kavicsokon feküdtek, nem lehetett kapaszkodni beléjük. A hátizsák eltolta a súlypontomat, nehéz volt egyensúlyt találnom. Atyaúristen, hogy fogok én itt majd lefelé jönni?… A túrából lassan küzdelem lett. Az emelkedett hangulatom elszállt, helyette ottmaradt a feszültség. Azt éreztem, nem vagyok biztonságban. Meg voltam róla győződve, hogy nem eshet bajom, mégis féltem. Tudtam, hogy mások meg tudják csinálni, mégis éreztem, hogy ez valóban veszélyes. És amikor egy olyan fordulóhoz érkeztünk, ahol szinte függőlegesen kellett volna felmásznunk egy kidőlt, mozgó fatörzsön, alattunk a mélység, ott értettem meg, hogy azért nem lesz ma semmi bajom, mert én innen most vissza fogok fordulni.

Azt hittem, a döntés megkönnyebbülést hoz, de nem így volt. Pocsékul éreztem magam! Hónapok óta készültünk, szabaddá tettük magunkat, 600 kilométert autóztunk, hogy felmenjünk erre a hegyre, aztán nem sikerül?!? Miattam?!? Megrendített, hogy nem vagyok képes arra, amire képesnek hittem magam. S ha ez még nem lett volna elég, a döntésem kihatással volt a társamra is, akinek ez a terep nem okozott problémát. Neki nem kellett volna visszafordulnia, de egy ismeretlen, kiszámíthatatlan helyen nem volt tanácsos elszakadnunk egymástól. Egészen letaglózott, hogy a társam énmiattam nem éri el a célját – és ő nem is hagyott kétséget bennem afelől, mennyire csalódott. Borzasztóan komor hangulatban indultunk meg lefelé.

Nem tudom, mi a rosszabb: csalódni, vagy csalódást okozni. Bármelyik is történik, az ember azt érzi, ő kevés. Kevés a feladathoz, kevés a másiknak. Pedig valójában mindenki, mindig pont elég. Elég ahhoz, amit pont akkor meg kell tennie.

Rosszul éreztük magunkat aznap. Mindketten olyasmit vártunk el a másiktól, amire az nem volt képes: a társam azt, hogy én erős és bátor legyek, én azt, hogy ő türelmes és megértő legyen. De ezt aznap mindketten hiába vártuk.

Vajon alakulhatott volna másképpen? Nagyobb odafigyeléssel, nagyobb bátorsággal képes lettem volna felmászni a hegytetőre? Vagy netán 50 méterrel később a társam is feladta volna? Nem tudom.

És hogy miért írtam meg ezt a történetet? Azért, mert 48 órával később, saját lábamon, feljutottam egy másik hegyre. Nem volt sem alacsonyabb, sem kevésbé veszélyes, mint az első. Az időjárási viszonyok sem voltak jobbak. És ugyanannyira féltem. De aznap meg akartam nézni, hogy mit tudok, mire vagyok képes valójában. Bármiféle kényszer nélkül, pusztán önmagam iránti kíváncsiságból. Nem volt bennem „csakazértis”, nem akartam senkinek semmit megmutatni vagy bebizonyítani. Egyszerűen csak úgy döntöttem, hogy megcsinálom. Bíztam a társamban, bíztam a hegyben – és bíztam önmagamban, hogy mindent megteszek, ami tőlem telik, és nem várok el magamtól olyat, amire nem vagyok képes.

Ezen a napon, amikor félúton járva, a magasba felnézve úgy láttam, még nagyon-nagyon messze van a vége, és halvány fogalmam sem volt, hogyan fogom én azt elérni, egyszerűen csak lenéztem a lábam elé. Mert amit meg kell lépnem, az mindig épp csak a következő lépés. Nem kell átlátnom előre az egész utat. Nem kell előre megijednem attól, hogy 50 lépés után majd mit fogok ott találni – mert semmi mást, csak az 51. lépést.

A csúcs előtt 200 méterrel járva váratlan nehézséggel találtuk szembe magunkat. Ott már hó fedte az eredetileg is meredek ösvényt, pedig április volt, és a hegy déli oldalán jártunk. A turistajelzések a hótól sajnos egyáltalán nem látszottak. Itt csak úgy tudtunk továbbhaladni, hogy a bakancsunkkal lépcsőfokokat rúgtunk magunknak a hóba, és megindultunk rajtuk toronyiránt, nagyon lassan és óvatosan, kapaszkodva a hó alól itt-ott kikandikáló száraz fűcsomókba, időnként meg-megcsúszva, úgy, hogy igazából nem is tudtuk, mi lesz odafönn, hogy érdemes-e miatta erőlködni egyáltalán… Ha ezt odalenn a hegy lábánál előre láttam volna, nem vagyok biztos benne, hogy elindultam volna. Hiszen én nem vagyok gyakorlott hegymászó, csak kirándulni szeretek. De ott fönn, a cél előtt ez már csak egy következő lépés volt – elvégre nem hirtelen lett havas az út. A hegy lábánál még fák között lépkedtünk, aztán gyérült a növényzet, egyre kopárabbá vált az ösvény, majd itt-ott hófoltok tűntek fel a kövek között… Ez mindig csak apró változás volt az előzőekhez képest. Szép lassan jutottunk el végül arra a területre, ahol már mindent hó borított. És ott az ember már nem adja fel. Mert ha idáig fel tudtam jönni, több mint ezer métert haladtam felfelé, majdnem négy órán keresztül, megállás nélkül, akkor az utolsó szakaszon már nem riadok vissza. Akkor annak az útnak az ereje már bennem van.

Csigalassúsággal, centiről centire haladva, végül felértünk. Gyönyörű volt! Kristálytiszta levegő, hideg hegyi szél, szikrázó napsütés, elmondhatatlanul csodás hegyek látképe – és lenézve tisztán látszott az út, amit odáig megtettünk. Te jó ég, gondoltam, hogy a csudába csináltam?! 🙂 Hát mégiscsak képes vagyok rá! Tegnapelőtt nem voltam, de ma már igen. Talán büszke is voltam, de sokkal inkább elégedett. És világos, hogy nem a sarkamra ragasztott ragtapaszon múlt.

IMG_20190422_142140_1

Lejutni is gond nélkül sikerült a meredek hegyoldalon, mert az járt a fejemben: ha feljöttem, le is fogok menni! Ugyanarra, amerről jöttünk: először a behavazott, láthatatlan ösvényen négykézláb, néhol fenéken csúszva, majd a hófoltos sziklák között, már kiegyenesedve, végül a bokrok és fák között sétálva. Kimerülten, de elégedetten. Aznap mindketten nagyon-nagyon szerettünk élni.

Az ember egyik nap feladja, másik nap megcsinálja. Az, hogy korábban nem ment, nem jelenti azt, hogy később sem fog.

Az is én vagyok, aki meg tudja csinálni, és az is, aki nem. Mindenre képes vagyok. A maga idejében.

Ha netán neked sem úgy sikerültek a dolgaid, ahogy szeretted volna, ne utáld azt, aki eddig voltál! Bárhogyan is, de eljöttél idáig. A kérdés az, észreveszed-e, hogy mikor minek van itt az ideje. Vissza tudsz-e fordulni, ha arra van szükség? Meg tudod-e hozni a szükséges döntést, akkor is, ha hitvány érzés, akkor is, ha az másra is kihatással van? Bízol-e annyira önmagadban, hogy megengedd magadnak a kudarcot? És amikor eljön az ideje, észreveszed-e, hogy már meg tudod csinálni?

IMG_20190422_163059_1

2 című bejegyzés “Feladni szörnyű érzés” gondolatot, hozzászólást tartalmaz

  1. Mit mondjak Solyka? Végigolvastam, amit írtál, csodálatos a küzdelem, a cél elérése, a leiírás! Szuper ügyes csajszi vagy! 💕🏃🎯Gratulálok nektek!

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s