Hogyan szabaduljak meg a fájdalomtól?

Ismered az érzést, amikor valami annyira jó, hogy az már fáj? Annyira vicces, hogy az már-már tragikus? Annyira rossz, hogy az már jó?…

Mindenkinek az életében vannak olyan meghatározó élmények, amelyekre nem szeret gondolni. Valaki, aki fontos volt számodra, már nincs veled, és a hiánya kínoz nap mint nap. Valaki, akiben bíztál, mélységesen megbántott – vagy éppen te bántottál, te hagytál cserben valakit, és a bűntudat gyötör. Valami, amit szerettél, elmúlt és nincs többé. Bármi is történt, annyira megrendített, hogy nem tudsz tőle szabadulni. Úgy érzed, nem szolgáltál rá erre a szenvedésre, borzasztóan igazságtalan, hogy veled ilyesmi történjen! El akarod engedni a kínzó érzéseket, hogy ne nyomják a lelkedet, de minél elszántabban akarod, minél erősebben küzdesz ellenük, annál jobban beléjük ragadsz.

Ez nem véletlen. Elengedni az eseményeket azt jelenti, hogy nem akarsz tőlük semmit – és ilyet sem erőből, sem ésszel nem lehet. Egészen máshogyan kell megközelíteni.

Elmondom, én hogyan csináltam.

Békés természetű ember vagyok. Egy kívülálló nem is gondolná, mennyi terhet hordozok a lelkemben. Ezek között is van egyvalami, ami olyan súllyal nehezedett rám, hogy volt idő, amikor azt hittem, belehalok.

A velem történő események jogosságában már jó ideje nem kételkedem. Tudom, hogy az élet nem úgy igazságos, ahogyan én gondolom róla. Nem akartam hát, hogy ami történt, megváltozzon – de mérhetetlenül, kimondhatatlanul fájt. Engedtem, hogy fájjon, beengedtem az életembe, ami történt, hogy békére leljek, és egy időre meg is könnyebbültem. Elhittem, hogy “megoldottam”, hogy nem fog előjönni és bántani többé, de sajnos tévedtem. Nem oldottam meg semmit. Ez nem egy matekpélda, hogy meg lehetne oldani.

Amikor egy hosszú, látszólag gondtalan időszak után váratlanul újra lesújtott rám a fájdalom, kétségbeestem, hogy mi lesz velem ezután. Több helyről hallottam már, hogy ha valami sérelem ért, csak gondoljak bele, vajon fog-e számítani öt év múlva, mert ha nem, akkor nem is kell törődni vele. Azon kezdtem hát töprengeni, vajon mennyi időnek kellene eltelnie, hogy ez a fájdalom elmúljon. Minek kellene történnie, milyen környezetbe kellene kerülnöm, hogy ne jusson eszembe többé? És kétségbeesve eszméltem rá, hogy ez a dolog számomra túlságosan fontos. Lehet, hogy mások csak megvonják rá a vállukat, de nekem ez az életem alapkérdése. Nemhogy öt, de még ötven év múlva is számítani fog. Bármennyi idő is telne el, bárhová is mennék, a fájdalom elkísérne. Meglátnám a szembejövő emberek arcában, a könyvben, amit kinyitok, a pohár borban, amit megkóstolok, eszembe juttatnák a legváratlanabb események. Nem tudom magam elszigetelni a világtól, és még ha sikerülne is, a gondolataimtól akkor sem tudom magam függetleníteni. Belémhasított a felismerés, hogy nem tudok tőle megszabadulni többé. Lehetetlen. Örökké az életem része lesz, örökké szenvedni fogok tőle! Ez a felismerés akkora teherként szakadt rám, hogy a mellkasom összeszorult, mintha hirtelen mély víz alá kerültem volna. Alig kaptam levegőt. Annyira kegyetlennek, annyira igazságtalannak éreztem, hogy azt mondtam magamban, na álljon meg a menet. Valami nem stimmel. Ez így túlságosan rossz. Ez annyira rossz… hogy annak már jónak kell lennie!

Ekkora fájdalommal én nem tudok tovább élni. Akkor biztosan nem is kell.

Mint amikor végre kibukkanok a felszínre levegőért, akkora megkönnyebbüléssel járt rájönnöm, hogy a szenvedésnek én magam tudok véget vetni! Pont úgy, mintha felállnék egy pókerasztaltól, ahol eldurvult a játék. Ahol az ellenfél egészen tönkre akar engem tenni. Nem szimplán vesztésre állok, hanem az ellenfél diktálta szabályok úgy vannak összeállítva, hogy bármit is tegyek, soha nem győzhetek. Azt mondtam ekkor magamban: nem folytatok egy olyan játékot, ahol már előre vesztettem. Bele se kellett volna kezdenem. És a pillanat tört része alatt világossá vált, hogy ahhoz, hogy fel tudjak állni az asztaltól, pusztán annyi kell, hogy úgy döntsek, abbahagyom a játékot. Mert egy sportszerűtlen és igazságtalan játékot egyáltalán nem nehéz abbahagyni. Csak az ember annyira nyerni akar! Eddig én is csak a győzelemre koncentráltam. Hátha mégis ki tudom trükközni az ellenfelet! Hátha én leszek az első, akinek sikerül! De hiszen nem fog. Nem győzhetek, mert bármilyen okos vagyok is, és bármit tettem is eddig, ezt a játékot csakis azzal lehet megnyerni, ha észreveszem, hogy nem akarok játszani.

Hátraléptem az asztaltól, és otthagytam rajta a szenvedésemet. Meglepett az egyszerűsége. Hogy nem nyúltak utánam, nem húztak vissza. Hogy ehhez semmi más nem kellett, csak az, hogy elmenjek addig a pontig, ahol már nem bírom tovább. Mert ott tudtam észrevenni, hogy nem is kell tovább bírnom. Nem kell lemondanom az életemről – elég csak a fájdalomról! Bármit is gondoltam róla eddig, a fájdalom az életnek nem kötelezően része. S amikor felálltam a képzeletbeli kártyaasztaltól, megláttam, hogy a krupié mosolyog. “Csak addig akartunk gyötörni – mondta a tekintete – amíg észre nem veszed, hogy felállhatsz. Ez egy olyan játék volt, amit csak te hagyhattál abba. Bármikor visszaülhetsz, ha szeretnél – de nem muszáj ideülnöd semmikor sem.”

Hátraléptem az asztaltól, otthagytam rajta a szenvedésemet, és a világ egy szempillantás alatt megváltozott. Gyönyörű hellyé lett, ahol otthon vagyok. Mintha hazataláltam volna.

Tévedés ne essék, nem vált minden rózsaszínűvé. Ugyanúgy történik körülöttem minden, mint eddig, és tudom, hogy a jövőben is érnek majd jó és rossz élmények egyaránt. Az életem sokszínű maradt. Minden színű. Csak már nem bánt.

A fájdalom itt van körülöttem, néha újra magához hív. És van, hogy leülök hozzá. Amikor én is szeretném. Jól esik együttérezni Anna Karenyinával, jó együtt sírni a barátnőmmel és átérezni a szenvedését. És jó látni, ahogy a gyerekeim nőnek, az én életem pedig múlik, nem tudom megmagyarázni, de ezt a fájdalmat szeretem. De én választok. Tudok nemet is mondani. Ködös novemberi estéken meglehet, hogy újra tocsogok majd a haragban és a szenvedésben. De bármikor abbahagyhatom. Mert csak ennyin múlik. Amikor már nem akarom a fájdalmat megszüntetni, megszűnik magától. Amikor már nem küzdök a boldog életért, megkapom ajándékba. Ahogyan Bert Hellingernél olvastam: “Nem az élet az enyém, hanem én vagyok az életé.” Én pedig rábízom magam.

Szabad a krupiénak nemet mondani.

Ez a szabadság.

Szabad vagyok.