Sámson ereje a hajában

Történet arról, hogy ami nem látszik, az is látszik… De nem az, aminek látszik.

Amikor a nyár őszbe, a tél pedig tavaszba fordul, a természet lecseréli addigi öltözékét. Mi emberek is változunk az évszakok fordulójakor, felkészülünk az új időszakra, ami nemcsak a hangulatunkon, de a bőrünkön és a hajunkon is megmutatkozik. Az elöregedett hajszálaink kihullanak, hogy a hajkoronánk a szükséges pihenés után újjászülethessen. Ez egy szükséges, természetes folyamat. Ezért ért váratlanul, amikor idén év elején sokkal több hajam hullott ki, mint ami eddigi tapasztalataim alapján egy évszakváltáskor indokolt lett volna. Nemcsak a lefolyóban és a lakás szegleteiben lépten-nyomon, de ébredés után a párnámon is minden reggel hajcsomókat találtam… Igyekeztem türelemmel kivárni, hogy az egyensúly helyreálljon, de hetek teltek el, és a hajam szüntelenül csak fogyatkozott.

Megijedtem. Első reakcióként marokszám kezdtem szedni a különböző vitaminokat, amit csak célravezetőnek ítéltem, és a legkülönbözőbb házi gyógypakolásokat kentem a fejemre, mégsem tapasztaltam javulást. Ritka vendég vagyok a háziorvosnál, egy idő után mégis elmentem laborvizsgálatra, de semmilyen kóros folyamat nem volt kimutatható az értékeimből. Ez nem lepett meg, mert fizikailag tökéletesen jól éreztem magam (ebben minden bizonnyal a vitaminoknak is részük volt), de legalább papíron is visszaigazolva láttam, hogy nem vagyok beteg.

Ekkor rémültem meg igazán! Fogalmam sem volt róla, mi történik. Minden jel arra mutatott, hogy jól kellene lennem, mégsem voltam jól. Sem uralni, sem megmagyarázni nem tudtam a helyzetet.

Sosem gondoltam volna, hogy a hajamban annyi erő lenne, mint Sámsonnak volt hajdanán, de be kellett látnom, hogy ez a dolog nagyon is mélyen érint engem. Éreztem, ahogyan visszavonhatatlanul elveszítek valamit, ami addig hozzám tartozott, a testem egy részét, amitől szép és fiatal vagyok, amitől nőnek érzem magam! Ahogy a gyérülő hajú, szánalmas tükörképem nézett vissza rám a tükörből, többé nem voltam biztos sem a szépségemben, sem a fiatalságomban. Láttam elfogyni a vonzerőmet, az életerőmet… A lelkem mélyén nem hittem, hogy komoly bajom lenne, de amikor olyan mennyiségben gyűjti csomókba az ember az egykori hajkoronáját a lakásban, mintha csak koszorút akarna fonni belőlük, mindenféle gondolat átfut az agyán. Tartottam a tenyeremben a szebbnél szebb, mégis élettelen hajszálaimat, és közben arra gondoltam, hogy ez nem történhet meg, miközben láttam, hogy megtörténik. Pánikba estem.

Nemcsak attól szorult össze a szívem, hogy ha így megy tovább, az összes hajamat el fogom veszíteni anélkül, hogy bármit is tehetnék ellene – az is megsuhintott, hogy egyszer meg is fogok halni. Előbb-utóbb vége lesz az életemnek, ezt mindig is tudtam, mégis rémisztő volt szembesülni vele, hogy tényleg megtörténik egyszer, és fogalmam sincs, hogy az mikor lesz. Bármikor lehet. Akár most is! Akár egy hajhullással is kezdődhet, és én nem tudok tenni ellene semmit. Kétségbeesve sirattam a hajamat, és sirattam magamat is: a nőiségemet, a gyengeségemet, a kiszolgáltatottságomat, a tehetetlenségemet… Mit kezdjek egy olyan helyzettel, amire – bárhogyan küzdök is – nincs ráhatásom?

Egyszerre beláttam, hogy nem tudok tenni az égvilágon semmit. Csak engedni tudom, hogy így legyen. Hogy megtörténjen, akármit is hoz magával az élet. És úgy döntöttem, elmegyek egy természetgyógyászhoz, lássa meg ő, amit én nem látok. Derüljön ki, ami a laborleletben nincs benne, bármi is legyen az. Jöjjön, aminek jönnie kell, nem állok ellen.

Miután a doktornő alaposan megvizsgálta a fejbőrömet és a megmaradt hajszálaimat, a következő kérdést tette fel nekem, a legnagyobb természetességgel: “Érte Önt valamilyen komolyabb trauma 4-5 hónappal ezelőtt?”

Hm? Komolyabb trauma?

Olyan, hogy azt hittem, belehalok…? Ha-ha-ha!

Hát persze hogy igen.

Csakhogy, már túl vagyok rajta, gondoltam, hiszen hónapokkal ezelőtt történt! Azóta már minden rendben! Miért kell ezt most újra előrángatni? Hát nem elég, hogy akkor bántott? Most utólag is, még egyszer belémkarmol, csak most más irányból?…

Akár lelki megrázkódtatás, akár nagyobb fizikai megerőltetés, vagy életmódbeli hiba is okozhat a szervezetnek olyan szintű traumát, amit életveszélyként érzékel, magyarázta a szakember. Ilyenkor azonnal elkezdi védeni a létfontosságú szerveket. Vitán felül áll, hogy az életben maradáshoz sokkal nagyobb szükség van például a májra, mint a hajra, így hát a szervezet automatikusan elvonja és átirányítja a tápanyagokat a nélkülözhető elemek irányából a fontosabbak felé. Amikor megrázkódtatás éri az embert, olyankor nem az egészségével van elfoglalva, nem azzal, hogy mennyit alszik, mit eszik, vagy hogy alszik-e, eszik-e egyáltalán… A hajszálak egy ideig még tudnak táplálkozni a tartalékaikból, de amikor a tartalék elfogy, szépen elhervadnak és lehullanak, akárcsak ősszel a falevelek. Mire feltűnik, hogy valami baj van, addigra a hajszálaink már kórosan alultápláltak, hiszen hetek-hónapok óta éheznek, és olyankor már piszok nehéz újra életet lehelni beléjük. Van úgy, hogy az ember addigra már el is felejti, hogy mi történt korábban, ami ezt az egészet elindította. Vagy azért, mert már túllépett rajta – vagy azért, mert elhitette magával, hogy már túllépett rajta.

Nem volt hiábavaló a vitaminkúra, mert megmentette a menthetőt. Azok a hajszálaim, amelyeknél visszafordítható volt a haldoklás folyamata, új erőre kaptak tőle. Nagyjából a hajam fele maradt meg, a többi az életét adta azért, hogy én élhessek. Nem én haltam meg, csak a hajam, pedig azt hittem, én fogok. Micsoda szörnyűség! – gondoltam újra. Hogy tud ennyire kibabrálni velem az életem, hogy ugyanazzal a keserű pohárral ismételten megkínáljon?!…

A látszat ellenére nem ez történt. Nem voltam sem szerencsétlen, sem szánalomra méltó. Csak éppen benne voltam valaminek a közepében. Mindig, mindennek jó a vége! Ha valami nem jó, akkor az még nem a vége. Csak nehéz ezt meglátni olyankor, amikor az embernek annyira fáj.

Sajnos nem tudok visszamenni az időben, hogy megnyugtassam akkori önmagamat, aki a történteket elszenvedte, hogy semmi baj nem lesz, minden jóra fordul! Akkor még abban sem voltam biztos, hogy a nap fel fog kelni nekem másnap reggel – most viszont már el nem cserélném semmivel mindazt, ami történt. Mert ez vezetett el ahhoz, aki most vagyok. Most már valóban minden rendben van – csakhogy ez a mostani rend egészen más, mint a korábbi volt. Szavaim sincsenek rá. Korábban el sem tudtam képzelni, hogy létezhet ilyen béke a világon bárkinek is a szívében, erre a sajátomban találom meg!

Az élet akkor is ad, amikor elvesz. És igazán bőkezű!

Meggyászoltam a kihullott hajszálaimat, és azt az embert is, aki voltam. Bármi is van mögöttem, megtörtént. A részemmé vált. Nem haragszom senkire, még saját magamra sem 🙂 Előrefelé figyelek. Nagyon jó megtapasztalni, hogy számíthatok magamra! Törődöm önmagammal, a testi-lelki egészségemmel, ennélfogva pontosan érzem, milyen, amikor valaki elvárások nélkül, hátsó szándék nélkül, önzetlen szeretettel gondoskodik rólam! Jól esik megengedni magamnak, hogy ez a sok gondoskodás beépülhessen. Hogy ami odabenn elsimul, az idekinn is meglátszódjék.

Már nem félek megmutatni, hogy szenvedtem. Mert már látom, hogy akinek kihullott, majd visszanőtt a haja, sokkal gazdagabb annál, mint akinek sohase hullott ki.

Nem elvesztettem, hanem kaptam valamit. És nem, nem attól vagyok gazdagabb, hogy legyőztem egy válságos helyzetet, hanem pusztán attól, hogy az egész megtörtént velem. Nem erősebb vagyok, hanem TÖBB. Egy történet, ami agyonnyomott, egy hajhullás, ami megrémisztett, a ráismerés, ami összekötötte a kettőt, és a béke, amit mindezek után érzek – ezek mind hozzámtettek valamit. Nyugodtan lehetett volna fordítva is! Okozhattam volna én is traumát egy másik embernek, valami súlyosat, akár véletlenül, akár szándékosan, amibe belerokkant volna valamije. Bármilyen furcsa, azzal is megkaptam volna a lehetőséget, hogy változzak, hogy több lehessek! Ráadásul nemcsak én, hanem ő is. És nincs kizárva, hogy máskor is történni fog velem valami, amitől összeomlok majd. Na és? Az élet kiszámíthatatlan, váratlan, megdöbbentő, olykor igazságtalan… Vagy csak nem értjük igazán.

Mindezzel együtt gyönyörű.

Semmi sem múlik el nyomtalanul, legfeljebb ezzel áltatjuk magunkat. Pedig szükségtelen takargatni a nyilvánvalót. Minden meglátszik rajtunk, amin csak keresztülmegyünk. Így válik megfoghatóvá a megfoghatatlan, szemmel láthatóvá az, amit senkinek nem akarunk megmutatni.

“Nem mondhatom el senkinek,

elmondom hát mindenkinek. (…)

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,

De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.”

(Karinthy Frigyes)

A hajamban van az erőm. Akkor is, ha nincs hajam. Sőt, akkor van ott igazán! Mert pontosan tudom, hogy miért hullott ki. Ajándékot hozott nekem. És amikor majd újra kinő, sokkal értékesebb lesz, mint a régi volt – mert benne lesz az egész történetem.

.