Hányadik testvér vagy?

Avagy miért hiábavaló azt mondani az elsőnek, hogy lazítson, a középsőnek, hogy ez nem verseny, és a legkisebbnek, hogy fogadjon szót?

Írtam már korábban is arról, milyen erős, láthatatlan kapcsolódás van a szülők és gyermekeik között. Felmenőink nemcsak a genetikájukat osztják meg velünk, hanem az érzéseiket, a teljes élethelyzetüket is. Ráadásként megkapjuk mellé az egész családot, mint meglévő rendszert, minden előnyével és hátrányával egyetemben, ami kikerülhetetlen hatással van az életünkre. Minden egyes nap.

Elsőként születni egy családba – ahol gyakorlatilag te vagy az, akitől az addig csak szerelmespár tényleges családdá válik – nem kevés terhet jelent. Bizonytalan, tapasztalatlan szülőkhöz érkezel, akik még azt hiszik, ők majd tökéletesen fogják csinálni azt, ami a saját szüleiknek nem sikerült. Tele vannak (irreális) elvárásokkal mind önmaguk, mind a gyerekük felé. A lehető legtöbb és legjobb törődést akarják megadni a kisbabának, a tökéletes környezetet, a legszínvonalasabb oktatást, és így tovább… Ez a gyerek megérdemli, hiszen olyan csodálatos!

Aztán kiderül, hogy a gyerek mégsem tökéletes, ráadásul ők sem szuper szülők… és ezt az élményt annyira nehéz feldolgozni, hogy minden erejüket latba vetik, hogy mégis azzá váljanak. A gyerek látja, hogy a szülők elégedetlenek és erőlködnek, hogy katasztrófa van, ha valami nem úgy sikerül, ahogy kellett volna, és az anyatejjel együtt szívja magába azt, hogy az élethez ez a normális hozzáállás. Hatalmas elvárásai lesznek saját magával szemben: muszáj jól teljesítenie, muszáj sikeresnek lennie, hiszen mindenki azt várja tőle, hogy ő majd megmutatja! Mert ő a “trónörökös”, a család büszkesége, akivel mindenkinek dicsekszenek. Mindig figyelik, nem tud senki mögé elbújni, nincs magánszférája sem. És a felelősség csak fokozódik, amikor testvére születik: onnantól kezdve ő lesz a nagy és okos, a példamutató, akire a szülők a koránál nagyobb terheket is hajlamosak rábízni. Ő pedig úgy igyekszik megszolgálni a bizalmat, hogy erején felül is teljesít, csak hogy ne sérüljön az a kép, amit a szülei kialakítottak róla, és amit ő kialakított saját magáról. Minél büszkébb rá a családja, annál erősebben érzi, hogy ez a jó irány: teljesíteni kell, tökéletesen, hogy a szülei örüljenek, szeressék őt és figyeljenek rá. Hogy ő mit szeretne, az háttérbe szorul. Nem lazíthat, nem ronthat el semmit!

Persze másodiknak születni sem sokkal könnyebb felállás. A szüleid ugyan már rutinosabbak, kevésbé görcsösek, kevesebb elvárással fordulnak feléd, ugyanakkor kevesebb figyelem is jut rád: mert már van előtted valaki. Aki már bizonyított, aki már tudja azt, amit te még nem, akihez téged – akarva-akaratlanul is – folyamatosan mérni fognak. Soha nem lehetsz első, mert első már van. Örök másodikként mindig azon munkálkodsz, miben és hogyan győzhetnéd le az elsőt, hogy terád is úgy figyeljenek, téged is úgy szeressenek, mint őt!

A másodszülött óriási harci kedvvel áll neki az életnek. Ha már utol nem érheti, legalább valamiben meg akarja előzni a testvérét. És ha ez nem sikerül, akkor más úton próbálja kivívni magának a figyelmet: ellentmond az elvárásoknak, provokálja a családot. Öntörvényűvé és vakmerővé válik, ismeretlen területeken keres érvényesülést és elismerést. Nem akar és nem is tud segítséget kérni, a lelkébe pedig senkinek sem enged bepillantást.

Legkisebb gyerekként már meg sem próbálod lekörözni az előtted születetteket. Minek is erőlködnél? Mire te megérkezel a családba, ott már annyian vannak előtted, hogy hiábavaló lenne mindnyájukkal versenyre kelni. Neked megmarad az az az előnyöd, hogy te vagy a legkisebb, a kis cuki / kópé, akit mindenki kényeztet…

Ebből a szerepkörből aztán a legkisebb gyerek egy életre nem tud kilépni. Mindig ő marad “a kicsi”, akit nem vesznek komolyan, akire már jóval kevesebb figyelem jut, és ez a figyelem is inkább a nagyobb testvérek irányából érkezik. A szüleinek kevesebb idejük van arra, hogy vele foglalkozzanak, ezért – és az időközben megszerzett szülői rutin miatt is – sokkal kevesebb elvárással fordulnak felé, sokkal lazábban veszik a rá vonatkozó szabályokat, hiszen ő még kicsi! Bármennyire is törekszik rá, nem veszik komolyan, így egy idő után inkább arra kezd koncentrálni, hogy megtartsa a kis tündérke / királyfi helyzetét: produkálja magát, elbűvölően viselkedik, vagy éppen viccelődik. Népszerű társasági lénnyé, örök gyerekké válik, akinek nem kell felelősséget vállalnia, akinek nem kell teljesítenie, nem kell betartania a szabályokat, mégis mindenki foglalkozik vele. A valódi érzéseire azonban senki sem kíváncsi.

Az érzelmi kötődés nélkülözhetetlen összetartó erő a gyerek és a róla gondoskodó felnőtt között: szükség van rá, hogy életben tudjunk maradni, és az élet erőforrásaiból minél bőségesebben részesüljünk. Ha azonban több gyerek is van a családban, a szülő, mint “erőforrás” birtoklásáért az utódok küzdeni kezdenek egymással. Mivel ez az erőforrás még egy idilli családban is véges, minden gyerek úgy érzi, soha nem jut neki elég. Annyi, amennyit akkor kaphatna, ha jobb gyerek lenne.

Elsőként úgy érzed, nem lehetsz elég jó, mert nem vagy tökéletes.

Másodikként úgy érzed, nem lehetsz elég jó, mert nem vagy olyan, mint az első.

Legkisebbként úgy érzed, nem lehetsz elég jó, mert te kicsi vagy, és mindig is az maradsz.

Ahányszor csak felébredsz reggel, minden egyes nap, ugyanezzel találkozol. Nem véletlen, hogy ezek az érzések annyira mélyen belénk ivódnak, hogy felnőttkorunkra sem tudunk szabadulni tőlük. Csoda, hogy az elsőszülöttekből olyan könnyen lesznek szorongó, maximalista, stresszes felnőttek? A másodikak sokszor válnak önfejű és mindenben rivalizáló, a legkisebbek pedig manipulatív, érzelemvezérelt, tabukat döntögető emberré.

Bármennyire is próbálunk a magunk ura lenni, bárhogyan is igyekszünk felülemelkedni a környezeti hatásokon, nem tudjuk kizárni az életünkből azokat a befolyásoló tényezőket, amelyek születésünktől fogva nap mint nap hatással vannak az életünkre. Az, hogy hányadik gyerekként születtünk a családunkba, sokkal nagyobb befolyással van a személyiségünk alakulására, mint gondoltuk volna.

Még szerencse, hogy ennek jó oldala is van!

Az elsőszülöttet körülvevő hatalmas elvárások nemcsak megterhelni tudnak, hanem kimagasló eredményekre is sarkallnak. Egy első gyerek – éppen azért, mert mindig keresi azokat a lehetőségeket, ahol kivívhatja a család büszkeségét – szívesen tanul és szerez új ismereteket, általában magas képzettséget is szerez. A teljesítményre való fókuszálás kitartóvá és megbízhatóvá teszi, érdeklődő és ambíciózus lesz, aki kész áldozatot vállalni a siker érdekében. Egy elsőszülött megfontolt, tudja hogy mit csinál, soha nem végez félmunkát, és megalapozott tudásának köszönhetően az irányítást is magabiztosan vállalja magára. Bízhatsz benne, nem bújik ki a felelősség alól.

A másodszülött, aki folyamatos versenyhelyzetben van, megszokja a kockázatvállalást. A kudarc lehetősége sokkal kevésbé tartja vissza, jóval rugalmasabbá válik, mint az első gyerek. Észszerű elvárásai lesznek, reálisan látja a világot. Mivel kevesebb szülői figyelem irányul rá, rendkívül fontossá válnak számára a családon kívüli kapcsolatok, ahonnan megkapja a szükséges figyelmet és elismerést. Így neki lesz a legszélesebb a baráti köre, akik mellett őszintén kitart. Bátor, talpraesett és függetlenül gondolkodó felnőtt lesz belőle, hatalmas életerővel.

A legkisebb az érzelmekre tud igazán építeni. Ő fogja a legjobban ismerni az embereket, megtalálni mindenkivel a megfelelő hangot. Könnyen teremt kapcsolatot, hiszen jól tudja, hogyan kell másokkal együttműködni. Kedves lesz és segítőkész, népszerű, a társaság lelke, megnyerő, jó humorú, szórakoztató, minden feszélyezettségtől mentes személyiség. Mivel nagyon fontos számára, hogy ő is hozzátegyen valamit a világhoz, olyasmibe is simán belevág, amitől a nagyobbak tartózkodnak, egészen extrém dolgokra is képes lesz! Radikális újításokra, egyedülálló felfedezésekre. Akár világgá is megy, hogy a helyét megtalálja, és megmutathassa, hogy mit tud.

A személyiséged és az életstílusod rengeteg, öröklött és szerzett sajátosság együttese, amelyből a családban elfoglalt hely az egyik a sok közül. De nincs kőbe vésve. Ami már megtörtént, az már úgy marad, de ami még előtted van, az nyugodtan lehet másképp is! Változni, változtatni mindig lehet. Ne robotként működj, törj ki a keretekből! Találd meg, hogy miben vagy igazán jó!

Ha pedig szülő vagy, törekedj rá, hogy a gyerekeidben ne erősítsd tovább ezeket a hatásokat! Fogadd el, hogy örökösen helyezkednek, ne büntesd őket ezért. A legrosszabb azt mondani egy gyereknek, hogy ilyennek vagy olyannak kellene lennie. A nagyot ne csak az eszéért és a szorgalmáért dícsérd, a középsőt ne a nagyobbal hasonlítsd össze, a legkisebbnek vedd észre a saját értékeit, és ne kezeld kis tündérként / királyfiként!

S ha mégis hasonló párbeszéd zajlik le közöttetek, mint ami minálunk itthon hétvégenként, vegyél egy nagy levegőt, és szeresd a gyerekeidet olyannak, amilyenek éppen! 🙂

“Gyerekek, kezdjük el a takarítást!”

Legnagyobb: – Oké, lássuk, mi az én feladatom.

Középső: – Én leszek kész előbb!!!

Legkisebb: – Nekem nincs kedvem. Megyek játszani.

 

Köszönet Johnné Baki Máriának, hogy megosztott velem egy szeletet a témában megszerzett hatalmas tudásából!

.