Önmagadról, Gyerekekről

Amikor másodszor nem jutottunk el Granadába

Először azért nem jártunk sikerrel, hogy a város fölötti domb tetején elterpeszkedő, a világörökség részét képező csodaszép épületet belülről is megnézzük, mert spontán utazás keretében látogattunk oda, ahová 2 hónapra elővételben szokott minden jegy elkelni. Amikor azonban hónapokkal előre tervezve, gondos előkészületek után hiúsul meg az az utazás, amire olyannyira vágytunk, az nagyon tud fájni. Azt már tudom, hogy mit vett el tőlem a karantén. De hogy mi mindent ad, azt még csak most tapasztalom.

Bármilyen hihetetlen is, de közel 15 éves ismeretségünk alatt a férjemmel még soha, egyetlenegyszer sem töltöttünk két teljes hetet kettesben – sem otthon, sem másutt. Amikor megismerkedtünk, én már kisgyerekes anyuka voltam, és később sem adódott rá lehetőség, hogy ilyen hosszú időre csak úgy elszökjünk itthonról. Viccelődtem is az áprilisi, két hetes spanyol utunk tervezgetése közben, hogy bizonyára ez lehet a hosszútávú párkapcsolat igazi titka. Amint nem lesznek velünk a gyerekek, és csak egymással leszünk kénytelenek társalogni, majd jól kiderül, hogy tulajdonképpen nem is bírjuk egymást elviselni. De a szívünk mélyén mindketten nagyon vágytunk rá, hogy végre csak egymás társaságát élvezhessük, mintha nászútra mennénk, turbékoló galambok… Amikor kezdtek jönni a hírek a világból a megbetegedések növekvő számáról, egy ideig még bíztunk benne, hogy nem kell lemondanunk az utunkat, mert a járvány hamar véget fog érni. Aztán kihirdették a kijárási tilalmat, a légitársaság törölte a járatunkat… én pedig zokogtam. Borzasztóan igazságtalannak éreztem, hogy megfosztanak egy olyan utazástól, aminek hónapok óta előre örülök, és amit úgy érzem, bőven kiérdemeltem. Sírtam, mert ahelyett, hogy egy időre felszabadultunk volna a háromgyerekes szülői lét mindennapos felelőssége alól, csak még több feladatot kaptunk a nyakunkba: nem elég, hogy nem mehetünk sehová, de itthon sem leszünk kettesben, a gyerekek mostantól éjjel-nappal velünk lesznek.

checklist-1643784_1920

Turbékolás helyett ránkszakadt a rengeteg feladat, amit a háztartás vezetése és a saját, itthonról végzendő munkánk mellett a gyerekeink itthon tanítása (és etetése) jelent. Nem érünk rá itthon jógázni, online nyelvet tanulni, házi pékségünkben kovászt nevelgetni, színházi előadásokat nézni felvételről, kisállatokat horgolni, és benevezi a gyerekeinket az összes rajzpályázatra, amit csak a karanténstressz a közélet különböző szereplőiből kihozott… Én már annak örülök, ha este úgy tudok nyugovóra térni, hogy aznap mindenkinek adtam enni.

Az első napok nyomott hangulata után a feszültségünk lassan oldódni kezdett, és érezhetővé vált számomra, hogy a kettesben töltött két hétnél most valami sokkal komolyabb zajlik: Ötösben töltött két hónap. Vírus ide vagy oda, most kendőzetlenül megismerem a szűk családomat, és bennük tükröződve saját magamat is. Még az sem kizárt, hogy tetszeni fog.

Legelőször azt vettem észre, milyen jól esik a gyerekeimnek, hogy csak mihozzánk kell alkalmazkodniuk. Nem kell viselkedniük. Nincs itthon se tanár, se óvónéni, akinek meg kellene felelni, így sokkal nyugodtabbak – és sokkal többet mutatnak meg saját magukból. A gyermekségük mellett az emberségüket is látni. Azt a komoly, elkötelezett lelkesedést,ahogyan a középső a dúr és moll hangsorokat magyarázza, azt a bizonytalansággal vegyes büszkeséget, ahogyan a legnagyobb Mátyás király politikájáról osztja meg velünk a frissen írt esszéjét, és azt a boldog elégedettséget, ahogyan a legkisebb örülni tud annak, hogy óvodás létére már megtanult olvasni, mert amíg a nagyok tanulnak, ő elszórakozhat a családi polcról levett könyvekkel. Az egymás iránti érzéseikről nem is beszélve. Szívet melengető hallanom a számítógép mellől, ahogyan a kamasz fiam a kislányomat vigasztalja: “Megütötted magad? Ne sírj, Anyu most dolgozik, gyere ide, én majd adok egy ölelést!”, és hallom, hogy pár perc múlva már csend van.

A legérdekesebb mégis a férjemmel való kapcsolatom. Arra számítottam, hogy majd mindennap összeveszünk. De nem ez történik. Vártam, hogy majd megunjuk egymás társaságát, de arra jöttem rá, hogy ez lehetetlen. Ha nemcsak nézek, hanem látok is, nem tudom nem észrevenni azt a jellemzőjét az embernek, aminek korábban egyáltalán nem voltam tudatában:

Azt, hogy VÉGTELEN.

Nem leírható egyszerű kifejezésekkel, mert bármit is mondanék rá, annak az ellenkezője is jelen van benne. Az ember személyisége dinamikusan változik, egyes jellemzői kibontakoznak, mások átalakulnak, de soha, SOHA nem jön el az az állapot, amikor elmondhatom, hogy én már mindent ismerek benne.

spiral-1037508_1280

A férjem újra és újra meglep. Hol azzal a természetes lendülettel, ahogy a home office-t kiköltözteti a kertbe, a gondossággal, ahogy saját kezűleg rakja össze a bútort is hozzá – egész nap fűrészel, csiszol, fest – hogy ott majd kényelmesen dolgozhasson egyedül. Az arcszíne a sok szabad levegőn töltött órának köszönhetően lassan már olyan, mint a mezőgazdasági idénymunkásoké. Csodálattal nézem azt a fókuszált energiát, amit a saját jóllétére fordít, annak a kétségbe vonhatatlan ténynek a kifejeződését, hogy ő fontos magának. Később, ugyanitt, őszinte megdöbbenéssel tapasztalom, ahogyan egy kábelt legjobb szándéka ellenére sem tud összeszerelni, és ettől annyira elönti a méreg és az értéktelenség érzése, hogy a szitkokat még két utcával lejjebb is tisztán lehet hallani, és órák kellenek hozzá, hogy füstölgő dinamitrúdból visszaváltozzon szociális lénnyé. Mindkettő jelen van, a teremtő és a destruktív flow, ugyanabban az emberben. Nem szerethetem csak az egyiket.

A karanténban töltött idő esszenciája mégsem az, hogy nem tudunk elbújni egymás elől. Hanem hogy saját magunk elől nem tudunk elbújni.

Most van lehetőségem igazából meglátni, hogy ki vagyok én.

Mindenfélét tapasztalok magamon – meg annak az ellenkezőjét is.

A hangulatomat például rendkívüli mértékben befolyásolják az érzéseim. Van úgy, hogy tizedjére is türelmesen elmagyarázom a törteket a fiamnak, de van, hogy már attól szétrobbanok, ha csak hozzám szól. Fájó szívvel, a szó szoros értelmében elsirattam a magnólia virágait, amelyek elfagytak a tavaszi hóesésben, de ugyanilyen mély átérzéssel csodálom a tengernyi fehér epervirágot a hátsó kertben. Sokan mondják, hogy kiegyensúlyozottnak látnak – de a kiegyensúlyozottságom csakis hosszú távon lehet értelmezhető, a görbe negatív és pozitív kanyarulatainak átlagát véve… Ugyanígy nem tudom a szociális nyitottságomat sem meghatározni. Határtalan együttérzést és szeretetet érzek az emberiség iránt, ugyanakkor a szüleimet nagyon ritkán hívom fel. Ha belenézek egy ismeretlen ember szemébe, képes vagyok érezni az érzéseit – a hozzám közel állók lelkébe azonban szinte sohasem látok bele igazán. Még én is alig bírom követni saját magamat, hogyan is lehetne velem napi 24 órában normálisan együttélni?

Tökéletesen tökéletlen vagyok.

Mint mindannyian.

Mint a világ egésze.

Ugyanúgy változom, növekszem és apadok, ahogyan az évszakok változnak, ahogyan új korok jönnek és elmúlnak, ahogy az élet különböző szereplői kivirágoznak és elfonnyadnak. Nem törekedhetek állandóságra, hiszen a világban az egyetlen állandó dolog a változás – mélyülés, teljesedés, kibontakozás. Ha valahol megjelenik valami új, azzal egyidőben az ellentétével is gazdagszik a világ. Akkor tudok belesimulni és otthonra találni benne, ha saját magamon is engedem átáramlani mindazt, amivel csak találkozom. Örömöt és csalódást, gazdagságot és megfosztottság érzést, elfogadást és dühöt, a felhőtlen nevetést és az iróniát, lelkesedést és csüggedést, a nagyságot és saját kicsiny voltomat egyaránt.

Mindaz vagyok, amit befogadok a világból, mindaz, amit magamévá teszek, jó és rossz egyszerre. Hogyan is várhatnám el önmagamtól, hogy másképpen viselkedjek, mint a sokarcú természet? Hogyan is várhatnám el bárki mástól, hogy konzekvensen csakis egy irányba tartson? Mindenki azt tudja kibontakoztatni magából, ami benne van, de annak egyre újabb és újabb árnyalatát mutatja meg – mint egy önmagát sokszorosan tükröző kaleidoszkóp –, és ha megengedi magának a saját mélységeit, eljut a magasságokba is.

background-1455800_1280_2

Itthon vagyok, karanténban, és figyelek. Figyelem magam. És úgy örülök az újabb és újabb megtalált vonásaimnak, mint egy kisgyerek a hangyáknak a fű között. Ez ugyan kicsit magányos öröm, mert senki nem tud velem együtt örülni, hiszen senki nem érezheti pont ugyanazt, amit én, ez a felfedezés mégis csuda izgalmas! Bármit is találok, az én magam vagyok – és amit magamban megtaláltam, könnyebben látom meg és szeretem meg másban is. Már jó ideje előjel nélkül szemlélődöm, megnyugodva, mert tudom, hogy sohasem maradok felfedezni való nélkül. Nem lehet olyasminek a végére érni, ami végtelen. Nincs olyan, hogy utolsó. Nincs olyan, hogy állandó.

A karantén azért jó, mert mindezt a sokszínűséget, az érzelmek színskáláját át lehet élni akár egy hotelfoglalás módosítása kapcsán is. Foglalás átütemezés, aztán törlés, némi árfolyamváltozás, az ügyfélszolgálattal folytatott, először kiábrándító, majd később lelkesítő és megható levelezés, aztán újra foglalás, újra törlés és újra foglalás – amely művelet a matematikában leírt ∞ + 1 = ∞, azaz “végtelen plusz egy egyenlő végtelen” örök igazságára épülve tükrözi az egyik legemberibb tulajdonságot: a reményt. Hogy minden jóra fordul egyszer… És boldogan élünk, amíg meg nem halunk.

Miután láttuk Granadát, természetesen.

***
Ha kíváncsi vagy az első sikertelen spanyolországi kalandunkra is, itt elolvashatod.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s