Aki távolodik, közelebb jön

Ez nem egy szokványos írás. Hogyan kellene írnom arról, hogy meghalt az apám?…

Nem mondanám, hogy váratlanul ért, hiszen évek óta beteg volt már. Sosem lehetett biztosan tudni, amikor egyszer-egyszer kórházba került, vajon hazajön-e még onnan. A karantén kezdete óta nem találkoztunk. Egészségi állapotára tekintettel nem akartuk meglátogatni a gyerekekkel, nehogy veszélybe sodorjuk, de azt nem gondoltuk volna, hogy nem is fogjuk meglátogatni többé.

Amikor megtudtam a hírt, szomorú is voltam, igen, de nem ez volt az elsődleges érzésem – bevallom, az elmúlt években már több alkalommal is elsirattam őt – hanem inkább meglepődtem. Azon is, hogy apám mekkora erőfeszítésre volt képes, hogy ilyen hosszú időn keresztül éljen betegséggel sújtva, fizikai korlátok között, egyre csökkenő élettérrel. De azon még jobban, hogy végül mégis el tudta ezt engedni.

Nem volt igazán boldog ember, jobban mondva, kívülről nézve nem tűnt annak. De vajon mennyire láttam őt a maga valójában? Mi tudott átjönni azon a szemüvegen, amin keresztül néztem őt egész életében? Mi volt abból a valódi?

Legtöbbször nem tudjuk az embereket a saját valójukban meglátni. Mindig közbeszól valamilyen előítélet, valami előzmény, ami elkendőzi, eltorzítja az igazságot. Adta magát, hogyan gondoljak arra a szülőmre, akitől anyám elvált. Mit mondjak, nem volt túl pozitív a kép… Azt sajnos nem vettem észre, hogy ez a kép nemcsak hamis, de még csak nem is az enyém. Egy előítéletekből, megbántottságból, csalódásból összegyúrt, torz tükörkép volt, nem sok köze volt a valódi apámhoz. Én hosszú ideig mégsem tudtam másképpen nézni rá.

Volt idő, amikor haragudtam. Tinédzser koromban, a szüleim válása után már csak kéthetente találkoztunk – bár a minden második együtt töltött hétvége akkoriban nekem többnek tűnt, mint amennyi időt azelőtt otthon valaha is együtt töltöttem vele. Nem azért haragudtam, mert külön költöztünk, hanem azért, mert mindig is távol volt. Sosem vitattam a szüleim döntését, még gyerekfejjel is megéreztem, hogy ez az ő dolguk, nem az enyém. De onnantól kezdve csak fél lábon álltam. Már felnőtt voltam, amikor megértettem: nekem nem azért lett volna szükségem az apámra, hogy többet játsszunk együtt – nekem az értékrendje kellett volna. A nézőpontja. Hogy ne csak anyámtól tanuljam az életet, hanem ítélkezésmentesen elfogadhassam az övét is. Ne csak anyám szemével lássam az apámat, hanem észrevegyem a sajátommal is. Hogy meglássam őt saját magamban. Szükségem lett volna arra, hogy ott legyen, hogy másképp lássa, hogy bátran beleszóljon, őszintén megmagyarázza, hogy szilárdan álljon, hogy neki tudjak ütközni, és visszapattanni… Hogy ne csak nőket lássak magam körül, megbántott, csalódott, férfiak helyett is férfiként viselkedő nőket, hanem valódi férfit is… Erősen, büszkén, magabiztosan – színtisztán, torzításmentesen.

Amikor én magam is szülő lettem, kezdtem megérteni, hogy ez mennyire nehéz. Szilárdan képviselni valamit, amiről te magad sem tudsz semmit az ég világon, mert neked sem tanította, nem mutatta meg senki! Apámnak ez nem igazán ment. Nem vethetem a szemére. Semmi jogom arra, hogy ítélkezzem az élete, a döntései felett – mert tudom, hogy a legjobb tudása szerint csinálta. Bármit is kaptam tőle, az volt a legtöbb, amit adni tudott. A maximumot kaptam belőle.

Apámra gondolva a legerősebb érzésem az, hogy hiányzik. Mindig is hiányzott.

Még olyankor is, amikor ott volt.

Kevesebb időt tölthettem vele, mint amennyit szerettem volna – de amikor együtt voltunk, ő akkor sem engedte, hogy belássak a saját maga köré emelt falak mögé. Én pedig egy idő után már nem is törekedtem rá. Tudomásul vettem, hogy ennyit enged. Tiszteletben tartottam, hogy van, amit nem akar megmutatni magából.

Amikor megtudtam, hogy ezúttal tényleg nem jön haza a kórházból, az volt az első gondolatom, hogy most már mindörökké hiányozni fog.

Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Csak néhány nap kellett hozzá, hogy meggyőződjek az ellenkezőjéről.

Aznap volt a születésnapja, én pedig jógaórán voltam. Arra gondoltam éppen, a gyakorlatok közben, hogy nem tudtam elbúcsúzni tőle. Milyen banális gondolat… Hogyan is búcsúzhatnék el valakitől, akitől nem fogok elszakadni? Mindenesetre ez járt az eszemben a jógaórán. És akkor, ott, apám egyszercsak megjelent. Kinyúlt a semmiből, testetlen kezével megfogta a kezem. Éreztem az érintését, nem a bőrömön, hanem mindenütt, a testem minden sejtjében egyszerre. És azonnal tudtam, hogy soha ilyen közel még nem voltunk egymáshoz. Most is, amikor ezeket a sorokat írom, itt ül velem szemben, láthatatlanul, mégis sokkal közelebb, mint életében bármikor.

Mert ő már nem az az apám, akit csak kívülről, homályosan derengve láttam – hanem a valódi. Nem kell neki semmit mondanom, mert mindent tud, anélkül hogy kiejteném a számon. Nem kell tőle kérdeznem semmit – csak ránézek, és mindenre tudom a választ.

Most már nem hiányzik. Itt van velem, itt folyik a véremben, beszívom és kifújom őt a levegővel együtt, látom őt a csukott szemhéjam mögött. Most már tudom, hogy mindig is itt volt. Látom, hogy boldog. Mindketten azok vagyunk.

Apám kilépett a saját maga által felhúzott falak közül.