Önmagadról

Másképpen veszekedni – azaz mi fér bele egy jó párkapcsolatba?

Jelenet egy boldog házasságból:

“– Nem akarok holnap reggel is veszekedni.

– Pedig fogunk.”

Az idézet tőlem és a férjemtől származik, egy sok gyaloglással teli, csodálatos nap estéjéről, és minden szava igaz 🙂

Február közepén a férjem elvitt egy külföldi hosszú hétvégére. Spontán utazás volt, igazi meglepetés, ezért nem is készültünk rá előre. Így fordulhatott elő, hogy az egyik városban nem tudtunk bemenni a fő nevezetességet jelentő épületkomplexumba, mert aznapra (és a következő néhány hétre) már minden belépőjegy elkelt. De ha már felgyalogoltunk a kisebb-nagyobb dombokon ehhez az épülethez, gondoltuk lihegve, jó lenne lenézni innen a városra egy erre a célra kialakított helyről, biztosan szép a kilátás.

És itt kezdődik a kellemetlen rész.

A férjem azt javasolja, hogy az épület mögött magasodó dombról nézzünk le. Szerinte onnan rá fogunk látni az épületkomplexumra is, legalább fölülről, ha be már úgysem tudunk menni. A másik irányban is fekszik azonban egy magaslat, jóval közelebb a városhoz, én erről szeretnék lenézni, mert szerintem innen jobban belátni a települést. Szerintem az ő dombjáról csak az épületet lehetne látni, a várost már nem, mert a kilátásnak pont útjában állna ez a másik domb. A férjem nem ért velem egyet, szerinte az ő dombjáról minden látszik, az épület is és a város is. Mutatja a telefonján a pontosan megrajzolt túraútvonal térképet valami kilátóhoz azon a dombon. Jó hosszú út. Nekem továbbra is a város felé eső domb a szimpatikus, azt azonban nem tudom, van-e rajta bármiféle kilátó, vagy hogy fel lehet-e rá gyalogolni egyáltalán, erről nem mutat semmit a térkép. Én semmivel sem tudom alátámasztani, hogy ez lenne a jó ötlet. Természetesen mindkettőnknek csak feltételezései vannak, mert még egyikünk sem járt itt soha ezelőtt.

Ahelyett, hogy közös döntésre jutnánk, kezdünk egyre feszültebbek lenni és elbeszélni egymás mellett. A gondolatainkat ugyanis elhomályosítja a csalódás, hogy nem kaptunk belépőjegyet, pedig ilyen messzire eljöttünk, és nem csinálhatjuk azt, amit szerettünk volna. Érzelmi kárpótlásként elkezdünk hát ragaszkodni a saját B tervünkhöz, a hegyről lenézéshez, és a csalódottság miatti felfokozott idegállapotban egyikünk sem akarja elengedni a saját változatát. Én nem értem, ő miért akar felmászni arra a hegyre, ő meg nem érti, én miért nem akarok. Hiszen a Google térkép egyértelműen mutatja a megoldást! Ne menjünk a bozótdzsungelbe, ahová nem is vezet út!! De a bozótdzsungel közelebb van a városhoz, miért másszunk hegyet feleslegesen, hogy onnan majd ne lássunk semmit?! Egyre emeltebb hangon bizonygatjuk egymásnak, hogy a másik ötlete miért baromság, míg végül a férjem felháborodottan véget nem vet a vitának: „Akkor vezess!!”

Ez a két szó sok mindent foglal magában. Nem ad igazat nekem, csak beleegyezik az általam választott útirányba. Az is benne van ugyanakkor, szépen a szavak mögött meghúzódva, hogy én olyan makacs vagyok, mint egy öszvér, de viseljem is a felelősséget, mert majd meglátom, hogy sehová sem fogunk eljutni, mert ott nincs is út, és akkor persze majd neki kell a helyzetet újraterveznie, mert nekem sohasem jó az, amit mások mondanak, és milyen nehéz velem együttélni.

Engem pedig eközben az nyomaszt, hogy sosem tudom megmagyarázni neki a döntéseim okát, és bár nekem nincs is igényem erre, de neki igenis volna, mert máshogyan működik, mint én. Érzem, hogy most éppen csalódást okozok, mert ő ezzel az egész utazással el akart kápráztatni engem, én meg ahelyett, hogy csillogó szemmel követném őt mindenhová, kitalálok egy megalapozatlan saját verziót, amihez neki asszisztálnia kell. Játszom a türelmével, ami véges. Tisztában vagyok vele, hogy az úgy érzem, hogy ez a jó irány az ő számára nem elfogadható magyarázat. Azt is tudom, hogy benne van a pakliban, hogy esetleg nem is jutunk el sehová, mert tényleg nem lesz sem kilátó, sem kitaposott út, és akkor benne leszek a szószban rendesen…

Azon a dombon kell lennie megfelelő helynek, de hogy hol lehet, és hogyan jutok el odáig, arról fogalmam sincs. Nem állítom, hogy azért megyek mégis az orrom után, mert nő vagyok, egyszerűen csak elindulok. A férjemet ez az indoklás nélküli cselekvés halálra idegesíti, neki szüksége van az információra. Nem mondom, hogy azért, mert férfi, de ő meg így működik. Nem egy szerencsés felállás. Együtt vagyunk egy idegen városban, idegen országban, azért jöttünk ide, hogy jól érezzük magunkat, ehelyett már kora reggel veszekszünk. És nem sértődhet meg és fordíthat hátat egyikünk sem, mert csak együtt tudunk innen hazajutni.

Sétálunk egymás mellett szótlanul, a puszta jelenlétünkkel bosszantva a másikat. Tizenvalahány együtt töltött év után ijesztő ráeszmélni, hogy egy olyan emberrel éljük az életünket, akit nem értünk meg teljesen, és nem is fogunk soha. Ahogyan lépdelünk tovább, és körbeleng minket a reggeli hűvös, tiszta levegő, ropog a lábunk alatt a kavics, szuszogva kaptatunk felfelé, látjuk magunk körül a zöldellő fákat (mikor odahaza hideg van és hó), összetalálkozunk néhány, kutyát sétáltató, tréningruhás, jókedvű helyi lakossal, lassan megnyugszunk. A férjem hamarabb. Mond valami banális, semleges mondatot, amire már nem is emlékszem, de szinte érzem, ahogyan felemelkedik tőle a lelkünket megülő nehéz felhő. Most már tudunk mosolyogni. És egy idő után előbukkan egy ösvény, ami felvezet a dombra, ahol először csak egy olajligetet, később egy építés alatt álló, félkész állapotban lévő kilátót is találunk (a térkép bizonyára ezért nem jelölte), és végre lenézünk onnan. Gyönyörű a város. Csodálatos a tavaszi idő. Kíváncsiságból hátrafordulok a másik domb felé. Látom, hogy milyen messze van, sokkal messzebb, mint amennyit gyalogolni szerettem volna odáig. De azt is látom, hogy elég magas. Lehet, hogy még ahhoz is elég magas, hogy onnan át lehet látni efölött a domb fölött is, egyenesen le a városra. Persze ez nem biztos… De azért nem zárnám ki.

IMG_0839_1

Hogyan tudtunk egy olyan idióta kérdésen összeveszni, hogy honnan nézzünk le a városra? És fontos-e egyáltalán, hogy kinek van igaza? Nem lehetséges véletlenül, hogy mindkettőnknek az volt?

Mivel minden ember a saját személyiségével, a saját élettapasztalataival, hangulatával, szándékaival, elvárásaival terhelten fordul oda a másik emberhez, bármilyen egyszerű kérdésből el lehet jutni az oltári nagy perpatvarig. Ha az álláspontja vagy cselekedete – bármely okból – nem elfogadható a másik ember számára, és ő ezt az el nem fogadást olyan heves érzelmek kíséretében fejezi ki, hogy azzal a másik félből is heves érzelmeket vált ki, már készen is van a veszekedés. De ez nem szükségszerű. Mert a véleményeket és az érzelmeket úgy is ki lehet fejezni, hogy azzal a másikat, vagy a vele való kapcsolatunkat nem minősítjük negatívan. Nem bántjuk egymást. Először nehéznek tűnik, de ha elkezdünk önmagunkkal megbarátkozni, megismerni a saját motivációinkat, elfogadni és megszeretni a saját életünk minden szegletét, egyre könnyebben fog menni. Ha magamat szeretem, egyre könnyebben szeretem a másik embert is, és akkor nem lesz okom, sem igényem arra, hogy megbántsam. Még veszekedés közben sem.

IMG_0836_1

Az a nap, miután nagyjából egy óra alatt lesétáltunk a városba, az egyik legcsodásabbá vált azok között, amelyeket valaha is kettesben töltöttünk. Mert láttam, hogy tizenvalahány év után is ugyanazok vagyunk, mint a kapcsolatunk hajnalán, mégis mások. Van ami változik, és van ami változatlan. Veszekedtünk korábban is sokszor, de ma már egészen máshogyan csináljuk. Már nem bántjuk egymást. A hétköznapjainkhoz hozzátartoznak az érzelmi viharok, de már nem félünk kimondani és kifejezni az érzelmeinket, mert őszintén bízhatunk abban, hogy a szeretet akkor is megmarad köztünk, ha a véleményünk különbözik. Nemcsak én bízom őbenne, hiszen gondolkodás nélkül, egyik napról a másikra eljöttem vele ebbe az idegen városba, hanem ő is bízik énbennem, hiszen feljött velem erre a dombra, amiről nem volt semmilyen információja. Tudunk és akarunk bízni a másikban. Tudunk tisztelettel vitatkozni, és tudunk bocsánatot is kérni. Nem vagyunk egyformák, nem értjük egymás gondolatmenetét, nem azonos utat követ a logikánk, mások a mozgatórugóink, mások az érzelmi motivációink – mégis együtt élünk, és megpróbáljuk egyre jobban elfogadni a másikat. Nem kell egyformának lennünk. Éppen attól gazdagodik a kapcsolatunk, hogy eltérőek vagyunk. Lehet, hogy holnap is veszekedni fogunk. És ez egyáltalán nem baj.

.

 

 

1 című bejegyzés “Másképpen veszekedni – azaz mi fér bele egy jó párkapcsolatba?” gondolatot, hozzászólást tartalmaz

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s