Gyerekekről

Ovikezdés – gondolatok, hogy könnyebben elengedd a félelmeidet (és a gyerekedet)

Hűvös a reggel, és szokatlanul korán indul. Lassan bandukoltok kettesben: te és a leendő óvodás. Elkezdődik valami, amit vártál is meg nem is, aminek örülsz is meg nem is, és amit tudsz is kezelni, meg nem is…

Mikor az előtérben öltözködtök, még kellemes az izgalom. Mindketten érzitek, hogy egy új világ nyílik ki számára, tagja lesz egy körnek, ahová eddig nem léphetett be. Nagynak érzi magát végre! Amint az ajtó becsukódik mögötte, ő már életútjának következő állomására érkezik, Te pedig ott maradsz az öltözőben, önmagaddal és a gondolataiddal. Máris rettenetesen hiányzik! Rádszakad az üresség, hirtelen feleslegesnek érzed magad, akár egy kopott bundájú, eldobott plüssmaci… Mintha rád már nem is volna szükség többé.

reykjavik-1601348_1920

Az ő kis életének ez egy következő fejezete, amely mindenképp elkezdődik, ha akarod, ha nem. Mint ahogyan a pelenkát a fehérnemű követi, úgy érkezik el az az idő, amikor az addig otthoni környezetben, szűk családban élő kicsi emberke kitágítja addigi életterét és közösségbe lép. A mosdóba menet a te kezed helyett már a dadusét fogja meg, ebéd után a te hangod helyett az óvónéni éneke ringatja álomba, és délután a te társaságod helyett a kortársaival játszik. Ez már egy következő életszakasz, és teljesen normális.

Ideális esetben, te mint magabiztos és önmagával harmóniában lévő anya/apa mindezt természetességgel fogadod, mert tudod, hogy nem szakadtok el egymástól soha. Most óvodás lett, azután iskolába fog menni, egy idő után rémes kamasszá válik (hihetetlen!), azután pedig felnő és elköltözik otthonról. Nem lesz már ölelnivaló kisbaba soha többé, de bárhová is sodorja az élet, mindig a te gyereked marad. Még akkor is, amikor már mindketten őszülni fogtok (na jó, te egy kicsit hamarabb). És akkor is szeretni fog téged és kötődni fog hozzád, változatlanul, mindörökké.

mother-589730_1920

Az átmenet sajnos nem mindig olyan egyszerű, mint az ajtót kinyitni előtte és becsukni utána. A változás, a szerettünktől való időleges távollét már egy ilyen kicsi gyerek számára is fájhat, ez természetes érzés. A gyereked sírhat, mert hiányzol neki, és mert ő is érzi, hogy valaminek vége van. Nem tud neki nevet adni, de öntudatlanul is érzi a változást. Hogy te is sírsz? Pedig délután újra találkoztok, nem igaz? Az eszed persze tudja ezt, de a szíved érzi, hogy ő soha többé nem lesz már az a pihepuha, aranyos babuci, aki csak a tiéd. Mindkettőtök élete visszavonhatatlanul megváltozott.

Emlékezz rá, hogy a fejlődést nem lehet feltartóztatni! Ugye te sem maradtál kisbaba? Felnőttél, és életednek ahhoz a szakaszához érkeztél, amelyben gyereket nevelő anyuka/apuka vagy. Te már tudod, hogy a búcsú nem örökre szól, és hogy a változásnak nemcsak nehézségei, hanem örömei is vannak. Te már tudod, hogy a fájdalom elmúlik, és átadja a helyét valami másnak. A változás természetes dolog. A sírás pedig nem valami szörnyű, kerülendő rettenet, csak egy útja az érzelmeink szabadon engedésének, amikor a szomorúság könnyek formájában megtestesül.

Nemcsak az elszakadás fáj, hanem félted is őt? Hiszen olyan kicsi még! “Mi lesz, ha nem fogja megállni a helyét? Ha egész nap sírni fog, ha nem talál barátot, ha az óvónénik nem törődnek vele eléggé, ha a többi gyerek bántani fogja, ha be fog pisilni alvás közben, ha lelki sérülései lesznek, ha nem bírja majd a koránkelést, ha állandóan beteg lesz (jaj, akár már a jövő héten is!), ha haragudni fog rám, hogy nem vagyok mellette, és mindig utánam vágyakozik?…”

Ha ilyen gondolatok forognak a fejedben, akkor itt az ideje, hogy saját magaddal foglalkozz! Ezek az aggodalmak ugyanis csakis rólad szólnak. Ha azt gondolod, hogy túl kicsi, és nem fog tudni a nehézségekkel megbirkózni – akkor te vagy az, aki nem tudsz a helyzettel megbirkózni.

Az aggodalmaskodás nem egészséges. Amikor aggódsz valakiért, nem teszel mást, csak rávetíted a saját félelmeidet a másik emberre, amivel elbizonytalanítod őt. A kis óvodásnak elég a saját félelmeit feldolgoznia – ha még ráaggatod a tieidet is, nem lesz egyszerű dolga… Nyilvánvaló, hogy te csak jót akarsz, a túlféltés azonban sosem tesz jót. Ahelyett, hogy megtanulna saját magára támaszkodni és megugrani az akadályokat, akaratlanul is azt közvetíted felé, hogy a világ félelmetes hely, ahol csak anya/apa az, aki meg tudja őt védeni. Az így nevelkedő gyerek felnőttként is másokra utalja majd magát, nem válik magabiztossá, nem ismeri fel az erősségeit, nem fog kezdeményezni – olyan ember lesz, akit mások kényük-kedvük szerint elnyomnak, aki nem tud magáért kiállni, aki nem tudja a céljait elérni. Talán még saját céljai sem lesznek.

Keresd meg az okát, honnan erednek a félelmeid! Milyen hiedelem mondatja veled, hogy nem lesz sikeres, hogy baj fogja őt érni, hogy nem tudja a problémáit megoldani? Miért nem bízol benne? Miért nem látod meg benne (és magadban) az erőt? Miért csak a tökéletes biztonság a jó? Mit tudnál tenni annak érdekében, hogy észrevedd a helyzet pozitív oldalát?

Ne hidd, hogy mindenható vagy, hogy örökre meg tudod őt óvni! Legfőképp a saját életétől ne védd meg – inkább segíts neki megbirkózni az érzelmeivel. És mindennél fontosabb, hogy BÍZZ BENNE! Ez a legnagyobb dolog, amit adhatsz neki nehéz helyzet esetén. Bízz benne, hogy az ő kis életére szabott problémáit sikeresen meg fogja tudni oldani, és ne oldd meg őket helyette! Abból tud a legtöbbet tanulni, ha saját maga birkózik meg a saját nehézségeivel. Ha óvodásként sikerül neki, akkor majd felnőttként is le fogja győzni a már felnőtt életére szabott akadályokat.

Az óvodai beszoktatást csak akkor tudod elrontani, ha nem engeded meg a gyerekednek, hogy saját maga élje át a változást, a maga módján, a saját tempójában.

Lehet, hogy a lelkesedés játszva átviszi őt az óvoda küszöbén, de lehet, hogy úgy kell a kezét lefejteni a térdedről, mikor a búcsúzásra kerül sor. Sőt, az is előfordulhat, hogy ordítva keresztbe fekszik az ajtónyílásban… Nem számít! Nem az a jó átmenet, ami hibátlanul történik – hanem ami megtörténik. Adj időt neki is és magadnak is! Könnyítsd meg a dolgát azzal, hogy nem várod el tőle (és magadtól sem) a tökéletesen problémamentes átmenetet! Ne mérd magad másokhoz, vagy a gyerekedet más gyerekekhez, hiszen mindannyian mások vagyunk, és máshogyan birkózunk meg az érzelmeinkkel.

Segíts neki abban, hogy ne elszakadásként, hanem továbblépésként élje meg ezt az életszakaszt!

Soha semmi sem csak jó vagy csak rossz. Az életünk összetett – a tiéd is, az övé is, és ez magában foglalja azt is, hogy időnként kellemetlen élményeken megyünk keresztül. Az élethez a nehézségek és a boldog pillanatok egyaránt hozzátartoznak: az elválás és a szomorúság is, de a büszkeség és a lelkesedés is, az új dolgok befogadása, a legyőzött nehézségek felett érzett öröm, és a szűnhetetlen szeretet is.

hands-1797401_1920

„Öröm és bú szőttese

az égi lélek köntöse;

minden kín és gyász alatt

öröm fut, selyem-patak.

Így a legjobb minekünk:

búra s örömre születünk;

aki ezt megérti jól,

bárhová megy, nem botol.”

(William Blake: Az ártatlanság jövendölései – részlet)

Nem kell se jónak, se rossznak, se bármilyennek lennie a beszoktatásnak, és ennek az egész életnek, mert az élet sokszínű és mindenféle. Engedd hát meg a gyerekednek, hogy ő is átélhesse az örömöt és a bút is egyaránt! Tiszteld meg őt azzal, hogy engeded neki elkezdeni a saját, önálló, óvodás életét, a maga élményeivel!

.
Ha pedig úgy érzed, nem tudod letenni az aggódást, nem tudod elengedni a kezét, és nem tudsz megnyugodni, fordulj hozzám bizalommal! Szívesen segítek neked.

.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s