Önmagadról

Saját történetem

avagy mi döbbentett rá, hogy ideje lenne odafigyelni magamra

Hogy mi indított arra, hogy saját magammal is foglalkozzak?… Sokáig nem hittem, hogy a lelki egyensúlyom bármilyen fontossággal bírna. Sosem láttam a környezetemben senkitől, hogy törődött volna saját magával. Ugyanúgy éltem, ahogyan általában mások: háztartást vezettem, gyereket neveltem, hajtottam a munkahelyemen, próbáltam minden kihívásnak maximálisan megfelelni. A nehezebb időszakokban nem foglalkoztam azzal, hogy másképpen is lehetne, csak arra koncentráltam, hogy túléljem…

Amikor megszületett a második kisfiam, az öröm mellett jócskán aggódtam is, hogy mindent jól csináljak. A látszólagos boldogságom addig tartott, amíg 5 hónapos korában beteg nem lett: középsúlyosan ekcémás. Az orvosok azzal nyugtattak, hogy ezzel együtt lehet élni, másoknak is sikerül. Ha szerencsénk van, pubertásra kinövi…

Én viszont nem akartam engedni, hogy egy bőrbaj elrontsa a szép kerek (vagyis annak tűnő) életemet. Ne már! Ez velem nem történhet meg! Elhatároztam, hogy nem hagyom magam, hogy felveszem a kesztyűt, és akárhogyan is, de meggyógyítom a gyerekemet. Biztos voltam benne, hogy az akaraterőm, a kreativitásom és az anyai szeretetem laikusként is elég lesz hozzá.

Innentől kezdve teljesen a kisfiamnak és a betegségének szenteltem a figyelmemet. Semmi más nem volt számomra elég fontos többé: az az egyetlen cél lebegett előttem, hogy ő meggyógyuljon. Bő egy év telt el, ami másról se szólt, csak a küzdelemről, különböző módszerek görcsös próbálgatásáról. Ám teljesen hiábavalónak bizonyult bármilyen próbálkozásom, sajnos nem kísérte siker. Pedig annyira akartam! Nagyon szégyelltem magam, hogy kudarcot vallok. Gyönyörű életem lett volna, én mégsem tudtam élvezni, hiszen hogyan érezhetném jól magam, amikor a gyerekem szenved? Csak azért is egyre erősebben próbálkoztam, nem tudtam lazítani. Észre se vettem, de a hosszas küzdelem során lassacskán saját magam árnyékává váltam. Már csak mechanikusan végeztem el minden ház és család körüli teendőt, közben a fejemben egymást kergették az aggodalmas gondolatok. A saját életem, a saját igényeim egyszerűen eltűntek. És nagyon-nagyon elfáradtam. Engem is betegségek kezdtek gyötörni, ráadásul a feszültséggel teli hónapok során a férjemmel is eltávolodtunk egymástól. Reggelente már felébredni se volt kedvem. Úgy éreztem, kifogott rajtam az életem, nem vagyok képes megoldani, nem tudom megjavítani, reménytelen szenvedés az egész. Kimerülten, kilátástalanul, teljesen padlóra kerültem.

forest-1031022_1920

Gyerekkoromban nagyon sok félrecsúszott sorsot láttam magam körül. Felbomlott házasságokat, kiüresedett kapcsolatokat, megkeseredett és magába fordult embereket. Akkor annyira természetesnek tűnt, hogy a felnőttek javarészt boldogtalanok. Rá kellett döbbennem, hogy most már én is felnőtt vagyok – és ha így marad minden, akkor rám is ez vár. Hiába várom kívülről, hogy bármi is megváltozzék, nem tud segíteni rajtam senki! Se a gyerekemet, se a férjemet, se a körülményeimet nem tudom megváltoztatni. Egyvalaki van csak, akire valós befolyással lehetek: saját magam.

És saját magamat bizony meg tudom változtatni.

Ott lent a padlón máshogyan kezdtem látni a dolgaimat. Egészen odáig azt gondoltam, hogy egy anyának önzetlennek kell lennie, nem helyezheti előbbre saját magát a gyerekeinél, de rá kellett ébrednem, hogy ezt nagyon könnyű félreérteni. Hiszen ha valaki mindig, minden helyzetben teljes gőzzel dolgozik, és mindig csak ad, egyszer eljön az a pont, amikor már nem lesz miből adnia… Megerősítő, őszinte szeretetet, kiegyensúlyozott lelki hátteret nyújtani csak akkor lehet a gyerekek számára, ha az ember tisztában van a saját igényeivel, ha tesz saját magáért, ha tiszta szívvel és örömmel éli a saját életét.

Ez a pont volt a legfontosabb az egész történetben. Ott lent a padlón vettem egy mély levegőt, és úgy döntöttem, hogy abbahagyom a pörgést, és nem a kisfiam betegségére, nem a ház tisztaságára, nem a gyereknevelési kérdésekre és nem a házastársi teendőimre fogok leginkább odafigyelni ezentúl, hanem saját magamra. Arra koncentrálok, hogy nekem mi okozna örömet, mit akarok igazán az életemtől, miben látok szépséget, mitől tudnék felhőtlenül jókedvű lenni!

Mindig szerettem tanulni. Az új ismeretek elsajátítása, új emberek megismerése számomra varázslatos dolog, így hát azt választottam, hogy újra iskolába fogok járni. Tudtam, hogy erre van szükségem ahhoz, hogy apró lépésenként újra felépítsem a saját életemet. Természetgyógyászatot kezdtem tanulni. Kimondhatatlanul hálás vagyok a férjemnek, hogy a támogatására a legnagyobb nehézségek közepette is mindig számíthattam! Ahogy elkezdődött az iskola, és én újra diákká váltam, sok-sok sírás és önmagamba nézés után már nem lestrapált anyukának, haszontalan harci gépezetnek éreztem magam, hanem – embernek.

Aki most fedezi fel, hogy a világ milyen szép.

patch-1433069_1920

Rájöttem, hogy a hosszas küzdelmem teljesen hiábavaló volt – mert nem is volt ellenség. Csakis hálás lehetek! Hiszen ha ez a betegség nem késztet megtorpanásra, nem indít el egy eseménysorozatot, sosem álltam volna meg, hogy magamba nézzek és elgondolkodjak az életemen. Több mint egy éven át küszködtem, amit az egész családom megsínylett. Mindezt megspórolhattam volna, ha korábban nem hazudok magamnak arról, hogy az életemből nem hiányzik semmi sem.

Azt hittem, a kisfiamnak van szüksége segítségre, pedig nekem volt.

Az én életem volt céltalan és formátlan, csak látszólag kerek. Nem miatta tanultam, hanem saját magam miatt. Magamon segítve döbbentem rá, hogy a lelki gubancok kisimítására minden embernek alapvető szüksége van ahhoz, hogy a saját életét örömmel tudja élni. Hálával tartozom mindazoknak, akik segítettek nekem megtalálnom a saját életemet, és szeretném ezt a jót másoknak továbbadni! Ezért lettem kineziológus.

A férjemmel az átélt nehézségek után újra bensőségessé vált a kapcsolatunk, és azóta a gyerekeimre is egészen más módon tudok figyelni. A legérdekesebb azonban a kisfiam betegsége volt: ahogyan én egyre jobban éreztem magam a saját bőrömben, ugyanabban az ütemben múltak el az ő tünetei is. Nem kellett hozzá semmilyen különleges kezelés. A második születésnapján már újra egészséges volt a bőre, és ez azóta (2011 óta) is így van.

Ez a történet számomra azt a tanulságot hordozta, hogy nem küzdeni kell, hanem engedni! Engedni saját magamat fontosnak lenni, másként gondolkodni, döntéseket hozni. Alább adni a tökéletességből, megengedni a változásokat, beengedni a világot. Ha örömmel élem a mindennapjaimat, nemcsak az én életem lesz boldogabb, hanem a környezetem is gazdagodik tőle!

Mondják, hogy a szerelemtől kivirul az ember. Mi lehet annál felemelőbb, ha a saját életedbe tudsz beleszeretni?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s